Furcsa politikai konstelláció látszik kibontakozni Európában. Miközben az Európai Unió tagországaiban a legutóbbi választások eredményeképpen markáns jobboldali eltolódás figyelhető meg, aközben a legfejlettebb közép-európai tagjelölt államokban a magukat baloldalinak valló erők jutottak vagy maradtak hatalmon. Egyesek szerint ez némileg nehezítheti a bővítés folyamatát, a kép árnyalása végett azonban célszerű tisztázni a fogalmakat.
Való igaz, hogy a hét végi sevillai EU-csúcson készítendő családi fotó alaposan eltér majd a három évvel ezelőtti felállástól. Akkor az unió 15 tagállamából 11-et balközép erők vezettek, most mindössze 5-öt. Ráadásul a meghatározó tagok közül tavaly Olaszország, a múlt hét végén pedig Franciaország szavazópolgárai is a jobboldalt segítették hatalomra, s nagy kérdés, hogy a szeptemberi német választásokon képes lesz-e megőrizni hatalmát Gerhard Schröder szociáldemokrata kormánya. A jobboldali előretörés sok országban a szélsőjobb megerősödésével párhuzamosan zajlott le, ami jelzi a közfigyelem eltolódását az olyan problémák felé, mint a bevándorlás vagy a globalizációra adandó válaszok. Amennyiben ez a fajta “bezárkózás” az aktuális politikai tevékenységben is megmutatkozna, az valóban rossz hír lenne a tagjelöltek számára, hiszen minden bizonnyal kevésbé nagyvonalú bánásmódot jelentene irányunkban. Egyelőre azonban ezt még korai lenne tényként kezelni.
Egyrészt a jobboldali vezetésű EU-tagok döntő részében mérsékelt pártok vannak a kormányrúdnál, amelyek kevésbé hajlamosak engedni a populista nyomásnak. Még az olyan, korábban fekete bárányként kezelt koalíció is, mint az osztrák ÖVP-FPÖ formáció, meglehetősen visszafogott politikát folytat. Másrészt a 90-es évektől kezdődően a fejlett országok szinte mindegyikében – így az unióban is – megfigyelhető a politikai erők, programok konvergálása, a jobb- és baloldal klasszikus fogalmának kiüresedése. Hiszen a munkáspárti Tony Blair például tökéletesen megérti magát jobboldali kollégáival a munkaerő-piaci liberalizáció témájában, Jospin pedig még elődeinél is fogékonyabb volt a privatizációra. Hozzá kell tenni: elsősorban a baloldal volt az Nyugat-Európában, amely – az amerikai példa nyomán, abból okulva – “ellopta” a jobboldal ruháját, és piacbarát fordulatot hirdetett meg, de a jobboldali erők programjában is számos klasszikus baloldali elem fellelhető (nem is beszélve a szélsőjobb pártokról).
Ami a rendszerváltó és uniós tagságra aspiráló országokat illeti, többször leírták már, hogy esetükben a bal- és jobboldal klasszikus értelme majdhogynem felcserélődött, de legalábbis keveredett. Kissé leegyszerűsítve: baloldalinak tekintették és tekintik a kommunista utódpártokat, míg többnyire jobboldalinak azok ellenzékét. Besorolásuknál a fő meghatározó elem nem a gazdaságpolitikai irányultság, hanem a nemzeti tradíciókhoz való viszony. A rendszerváltás után ez némiképp érthető is volt, hiszen a gazdaságpolitika fő csapása, azaz a piacgazdaság kereteinek megteremtése, az állami vagyon leépítése amúgy is történelmi adottság és feladat volt. Ez a szó eredeti értelmében jobboldali gazdasági kurzust kényszerített ki bármilyen ideológiai beállítottságú kormánytól, nagyobb eltérés inkább csak a változások veszteseinek kezelésében, a szociális politikában lelhető fel.
Szintén történelmi okokkal magyarázható, hogy – megint csak erősen leegyszerűsítve – a piaci reformok terén nagyobb elszántságot többnyire a baloldalinak nevezett erők mutatták, hiszen a rendszerváltáskor élvezett helyzeti előnyüket, kapcsolati és vagyoni tőkéjüket így tudták minél jobban kihasználni, kamatoztatni. A jobboldal eközben gyakran inkább az állami beavatkozásban bízott, vélt vagy valós indokok alapján. Érdekes megfigyelni azt is, hogy a közép-európai országokban gyakran baloldali kormányoknak kellett kiigazítania – mégpedig klasszikus jobboldali eszközökkel – a (részben) elődje által kisiklatott makrogazdasági pályát: 1995-től Magyarországon, 1998-tól Cseh-, 2001-től pedig Lengyelországban. Akad persze példa arra is, hogy az itteni bal- és a jobboldal is a klasszikus szerepét játssza, például a munka törvénykönyvéről folytatott magyarországi vitában.
A működő piacgazdaság megteremtésével ugyanakkor térségünkben is egyre inkább kezd elmosódni a különbség az egyes politikai irányzatok között. A legutóbbi magyarországi, de a csehországi kampányban is meglehetősen sok hasonlóság volt felfedezhető az egyes gazdasági programok között, az eltérések jelentős része inkább retorikai jellegűnek mondható. A tagjelöltek uniós csatlakozásával vélhetően a még meglévő politikai ellentétek is tovább csillapodnak, hiszen az ottani keretek között már sok mindenről értelmetlen lesz vitatkozni.
Az igazán komoly kérdés most már inkább az lehet: vajon a konszenzuson alapuló, egymásra építő, összesimuló politikai irányzatok nem jelentik-e majd egyszer a valódi versengésen és választáson alapuló váltógazdaság végét?
Gaál Csaba
