A felvilágosodás korszaka óta a legtöbb demokratikus ország igyekezett egyensúlyt fenntartani a kollektív akció és az egyén szabadsága között -- írja Richard Bronk, a London School of Economics munkatársa. Jelenleg a világpiacok fokozódó összefonódása és a nemzetgazdaságok kölcsönös függése egyre kevesebb helyet hagy a külföldtől elforduló nemzeti intézmények és gazdaságpolitikák számára. A kereskedelem és a tőkepiacok bezárkózásának megnyitása a versenyben maradni szándékozó országok számára elengedhetetlenül szükségessé teszi a munkaerő és a jóléti intézmények piacának liberalizálását is. E cikk azt vizsgálja, vajon a kapitalista modellek széles körű közeledése egymáshoz valóban elkerülhetelen, vagy egyáltalában kívánatos-e.
A legtöbb európai kontinentális ország igyekszik megmenteni a nagylelkű jóléti államot és társadalmi berendezkedésének egyéb fő elemeit. A német modell piacon kívüli koordinálással segít a zavarokon, lényeges eleme az üzemi tanoncképzés, a szabvány és a kollektív béralku. A vállalatoknak hitelező bankok gyakran résztulajdonosok. Az angolszász gazdaságokban "reziduálisabb" a jóléti állam, az adók mérsékeltek és a munkaerőpiacok rugalmasak. A piac működési zavarait újabb piaci mechanizmusokkal javítja. Belső "kultúrája" -- az állami szabályozások pótlására -- a vállalatoknak van. E modellek különbözősége azonban mélyebb eltéréseket takar abban a kérdésben, hogy a gazdasági hatékonyságot miképp lehet leginkább elérni. Nemcsak a társadalmi igazság és a gazdasági hatékonyság közötti elillanó egyensúlynak, hanem a kapitalizmus leghatékonyabb modelljének kereséséről van szó.
Már régóta tudott, hogy a hatékony piaci kapitalizmushoz több kell a piaci csere rendszerénél. Bizalmat keltő és a potyázás veszélyét elhárító társadalmi normákra van szükség ahhoz, hogy a piaci szereplők az alkalmi ügyleteknél tartósabb kapcsolatokra lépjenek költséges jogi szerződések nélkül. A szervezeti struktúráknak alapvető hatásuk van a gazdasági hatékonyságra. Ezek nélkül a piacok túl sok kellemetlen mellékhatást keltenek, kötelezettségeket tartalmazó mechanizmus nélkül feleslegesen kockázatosak. Túl sok kötelezettség viszont merevvé teszi a gazdaságot, és elfojtja a kezdeményezést. Egyensúlyra van szükség a kötelezettség és a rugalmasság, a köz- és a magánjavak között.
A legutóbbi időkben nagy figyelmet fordítottak arra, hogy az eltérő modellek miként reagálnak a gazdasági sokkokra, a műszaki fejlődésre vagy a nemzetközi tőkepiac kialakulására. Németországban a foglalkoztatottak erős védelme a bérek merevségével megakadályozta a foglalkoztatás növelését, a hosszú távú bankkölcsönök miatt a tőke nem tudott gyorsan alkalmazkodni az új befektetési lehetőségekhez. Az angolszász országokban a vállalatok negyedévi nyereségének befolyására a befektetések gyorsan reagáltak a műszaki fejlődésre. A globális tőkepiac, a műszaki foradalom és a nagy munkanélküliség miatt Németországban az intézményi keretek új választékára van szükség. Például a tanoncképzésnél tekintetbe kell venni a munkaerőpiac rugalmasságát. Mindez azt sugallja, hogy a különféle modellek legjobb elemeiből új keveréket kell előállítani.
E hibrid modell megvalósítását több tényező nehezíti. A modellek ugyanis eltérő történelmi hagyományok hordozói, intézményeik nem illeszthetők össze minden további nélkül. A bizonytalan kilátású alkalmazottak esetleg nem szívesen választanak szűk szakterületen hasznosítható képzést, a vállalatok pedig visszariadhatnak a technika átadásától, amelyet a vállalatok adásvétele szükségessé tesz.
A modellek teljes összeolvadása azonban sem nem szükségszerű, sem nem előnyös. Először is az áttérés valószínűleg nem lehet sima. Az országok általában az intézményi rendszerüknek megfelelően szakosodtak, ezért sokak érdeke annak fenntartása. Például az amerikai modell a csúcstechnikához illik, a német a gépiparhoz. A nemzeti különbségek eltörlése megfosztaná a világot a gazdaság változatosságának és elevenségének egy részétől. Meg kell találni a modern globális gazdasághoz illő egyensúlyt a rugalmasság és a tartós biztonság között. Mint Herder írta: minden ország a maga dallamát énekelje, a saját nemzeti ritmusa szerint.