A csodák világa, a világ csodája

Egy ország gazdasági minisztere akkor ragad tollat, ha a politikusok szivárványszínű ígéretei miatt a gyanakvó üzleti köröket akarja megnyugtatni kormánya gazdaságpolitikája kiszámítható, mértéktartó és hiteles jellege felől. Más a helyzet hazánkban. Az Orbán-kormány második, a közgazdasági egyetem marketing szakát végzett gazdasági miniszterének az "ötleteiben" a meghökkentés és elkápráztatás szerepét szánta a sors. Meghökkentő és "elkápráztató" a Világgazdaság 2001. július 10-i számában megjelentetett cikk is.
A történészek, a történelem "tanítómestere"
Matolcsy György cikke már csak azért is meghökkentő, mert nem a tényekből és a tények által meghatározott lehetőségekből és kockázatokból indul ki, hanem a vágyakból, az ezeréves magyar álmodás utolsó 150 évének édes álmaiból, amelyeket mindig az ébredés keserű rohamai követtek.
Nem vagyok történész, ezért sem kedvem, sem komolyan vehető tudományos érveim nincsenek annak a hangzatos, Matolcsy cikkének címében szereplő megközelítésnek a történeti kritikájára, amely az előttünk álló húsz évet mint a negyedik felzárkózási kísérletet tünteti fel. Ehhez legalábbis bizonyítani kéne, hogy az első három valóban felzárkózási kísérlet volt a világ akkori élvonalához. Matolcsy "kölcsönveszi" Berend T. Ivántól annak gondolatmenetét a három felzárkózásról (ld. Népszabadság, 2001. június), a kölcsönzés ugyanakkor a "felzárkózási álmoknak" a kritikai-történeti elemzését kizárólag az állami keretek, az állami eszköz felhasználása felől kísérli meg.
Berend T. eredeti gondolatmenete az volt, hogy a három felzárkózási kísérlet (a kiegyezés kora: 1867-1910; a Horthy-korszak: 1920--1940; a reformszocializmus: 1960--1980) eredménye, hogy az országot visszajuttatta az európai élvonal növekedési jellemzőinek egyharmadához a lesüllyedés helyett, de egyik sem hozta meg az áttörést ahhoz, hogy hazánk "magasabb osztályba" lépjen. Matolcsy ideologikus cikkének fő üzenete, hogy a felzárkózás mostani, negyedik kísérlete, a "magyar modell" sikert ígér.
A Berendtől kölcsönzött gondolat a három megelőző felzárkózási kísérletről csak annyit bizonyít, hogy az adott korszakok államgépezetének urai végrehajtották az évtizedekig, évszázadokig halogatott reformokat, de nem mondtak le uralmuk alapjáról (a Habsburgok a deklasszálódott nemesi rendnek az államgépezetbe ültetéséről, ill. a nemzetiségek elnyomásáról; a Bethlen--Horthy konszolidáció a XX. századba átnőtt dzsentrivilág állami segélyezéséről és a nagybirtokvédelemről; a Kádár-reformok a centralizált állami tulajdonnak az állami erőszakszervezet és nem a gazdasági verseny által biztosított fölényéről), ezért nem is lehettek sikeresek. Ha ezeket a kísérleteket, illetve ezek kudarcát összevetjük az orbáni álom (Matolcsy."gegek") képeivel, akkor komolyan vehető elemzés alapján megelőlegezhető lenne a kudarc előérzete. Mi a közös az első három és a jelenlegi felzárkózási kísérletben? Az államgépezet és az állami erőszakszervezetek gátlástalan kisajátítása, az üzleti világ számára fontos kiszámíthatóság és törvényesség helyettesítése a dzsentrivágyakkal és -álmokkal, azaz az állam "baksisközpontú" felépítése, a kettős beszéd (vagy a tettek és a szavak tervszerű szembeállítása), a világfejlődés liberális, vagy liberalizálódó fő áramával való nyílt vagy burkolt szembehelyezkedés.
Alapelvektől az elvi alapokig
Ha nem a vágyakból, az álmokból, hanem a tényekből, a valóságból indulunk ki, akkor nemcsak a történelem fest másként, hanem az alapelvek és az ezek "keretei között" kijelölt felemelkedési célok, módszerek és eszközök is. Matolcsy négy alapelvet tesz meg az új felzárkózási kísérlet alapjának. Ezekkel nemcsak az a baj, hogy nem alapelvek, az is baj velük, hogy nem többek pillanatnyi pr-ötleteknél, nincsenek "szinkronban" egymással, még kevésbé a történelmi fő áramlatokkal, végül korántsem köthetők csupán az utolsó két évhez.
Az első alapelv, amely a gazdasági felzárkózás és a társadalmi felemelkedés összehangolt és szimultán jellegét vallja, csak annyiban van köszönő viszonyban a tényekkel, hogy csak növekvő gazdaságban lehet "bármilyen" társadalmi felemelkedés is. 1989-től 1995 végéig az átalakulás, a szerkezetváltás és a gazdaságpolitikai kiigazítás óhatatlanul nemcsak társadalmi rétegek lesüllyedéséhez vezetett (ld. középrétegek helyzete), de gazdasági visszaeséssel is járt. Az 1996 végétől induló kibontakozás már egy új gazdasági szerkezeten (fejlődőképes termékek, fejlődőképes cégek, fejlődőképes piacok) és új, fegyelmezett gazdaságpolitikán (a Bokros-csomag utáni makrogazdasági keret) alapult, s a világgazdasági konjunktúra is segítette a gyors növekedést, és ezzel a társadalmi felemelkedés lehetőségét hozta. Nem a vágyálmokból lehetett "tételeket" (a magyar modell alapjait) lerakni, hanem fordítva, a gazdasági növekedés feltételeinek áldozatokkal járó megteremtése tette lehetővé azt, hogy ne a reménytelen lesüllyedés, hanem a fokozatos felemelkedés legyen az ezredforduló lehetősége. Persze korántsem igaz az, hogy 1998 óta a bővebb források egyenletesebben terültek volna szét, hogy a szegényeket védték volna az új gazdaságpolitika jegyében. Éppen fordítva, de ez felelt meg az Orbán-.Torgyán értékfilozófiának: a szavazóbázis az államtól függő középrétegek megteremtésének.
A második alapelvről, a szűkebb körbe visszavonuló, de erősebb államról árulkodó, hogy az új gazdaságfilozófia "atyja" mindössze ezt a rövid mondatot képes leírni. Úgy vagyunk ezzel, mint a szocializmusról szóló viccel, amelyben a hazájába visszatérő emigránsnak egy szóval kell jellemeznie a rendszert. "Egy szóval: jó; bővebben: nem jó!" Ha Matolcsy bővebben fejti ki az állami szerepet, akkor el kellett volna mondania, hogy az állam nem visszaszorult, hanem olyan területeket hódított meg, amelyeket modern, felemelkedett államok soha. Ha most eltekintünk attól, hogy a felemelkedés állama a filmkészítéstől a tankönyvekig, a meggyőződés, a hitélet belső érzéseitől az intézményesült egyházi támogatásig, a magánszféra megfigyelésétől a fedő cégek áttekinthetetlen burjánzásáig mindenütt nő, terjed és erősödik, és csupán az üzleti életre szorítkozunk, akkor is látjuk ennek a hazugságnak a mélységeit.
Az üzleti életből nemhogy visszavonult volna az állam, új területeket hódított meg, amit pedig korábban elhagyni készült, azokon a területeken "odakozmált". A gázáraktól a gyógyszerárakig, a közlekedési tarifáktól az autópályadíjakig mindent az állam kíván eldönteni. Nem a verseny, hanem az állam dönti el, hogy ki kap és milyen zsíros állami megrendeléseket (ld. autópálya-építés, tűzijáték, filmkészítés, miniszterelnöki filmek). Nem a piac, hanem az állam dönt arról, hogy milyen céghálózatok és hálózati cégek épüljenek be és ki az üzleti életbe(n) (Posta, Postabank, diákhitel, TETRA rendszer, Dunaferr). Az állam dönt arról, hogy melyik önkormányzati iskola, színház, fürdő, köztér újuljon meg és melyik település gyerekei, öregei "nem érdemlik" a hideg vizet sem. Ez valóban olyan alapelv, amelyik jól mutatja az "építkezés kora" elvi alapjait.
A gazda szeme hizlalja a (fél) országot
A harmadik alapelv se "lóg ki a sorból". Amikor az állami marketing gazdája azt állítja, hogy a gazdaság felzárkózásának nem a gazdasági feltételekre kell alapozni, hanem a családra, a rendre, a nemzeti érdekeket képviselő államra, a gazdasági etikára, akkor bizony érdekes megállapításokat tehetünk. Hazánkban ma már az üzleti életben a szerződések kezdenek a római joghoz hasonlóan "szentek és sérthetetlenek" lenni, az állam ezzel szemben a nemzeti érdekekre hivatkozva bármilyen szerződést felrúg, legyen szó metróépítésről, a magánnyugdíjról, vagy dolomitszállításról. Ez az új gazdasági etika. Az egyes családok boldogulása elébe kerül a "kettes" családok boldogulásának. A rend annak az államnak a rendje, amelyben az lett a rend, hogy az erős üti a gyengét (ld. ellenzék és kormánypártok viszonya a parlamentben, kisebbségek és a többség viszonya a civil életben stb.). Aki győz, az mindent "kifoszthat", ld. közszolgálati tévé, Concordia Közraktár, Agrárinnovációs Kht., Dunaferr.
Nem a korábbi igazságok felidézése, nem a mértéktartást és kiszámítható magatartást közvetítő gazdasági miniszteri szék mondatja velem, hogy ebben az alapelvben "talpáról a fejére" állította a tényeket Matolcsy György. Hazánkban a gazdaságban alakultak ki az ésszerűség, a törvényesség, az átláthatóság, a kiszámíthatóság és a hitelesség követelményei, amelyeket a politika "felvilága" nehezen tolerált. Több mint bűn, hiba, ha a gazdaság modernizációját a jelenlegi kormány által berendezett -- törvényességet, ésszerűséget, hitelességet, átláthatóságot, kiszámíthatóságot felrúgó -- "alvilág" függvényévé tennénk. Szerencsére ez a kívánság csak múló állapot. Az Orbán-kormány utolsó nyarának óhajai.
Végül a negyedik alapelv az ideiglenességet és a kísérletezgetést dicsőíti. Ez elvi alapnak borzasztó, gazdasági, gazdaságpolitikai iránynak pedig hiteltelen. Képzeljék el, ha a német gazdasági politika alapja a sikeres gazdaságtörténeti példák szemelgetésén alapulna. Végy egy kis ír adópolitikát, spanyol munkaerő-gazdálkodást, szórd meg a finn jóléti rendszerrel. Se a konkurencia, se a kiszámíthatóság nem érvényesülne. Ez jó bármixeri hitvallásnak, de meglehetősen komolytalan üzleti körök számára iránytűnek.
Magyar táj, támogatott ecsettel
A gazdasági kormányzás fő céljaira tett Matolcsy-javaslatok a jó szándékú voluntarizmus iskolapéldái.
Matolcsy szerint nem azért növekszik hazánk gazdasága 4-5 százalékos ütemben, mert adottságai, a józan gazdaságpolitika, a hazai megtakarítások és a külföldi tőkebeáramlás, valamint a világ várható konjunktúrája ezt teszik megalapozottá, hanem azért, mert az utoléréshez az kell, hogy legalább 3-3,5 százalékkal nagyobb legyen nálunk a növekedés, mint a fejlett EU-országokban. Kérdem én, tudnak-e erről a hazai kukoricaföldek, az Opel szerelőszalagjai, a hazai utak és a fodrászok? Tudnak-e arról, hogy az állam első számú gazdaságpolitikusa az ő gyors jövedelembővülésükről, megtakarításukról és felhalmozásukról álmodik?
Vajon a másik két cél jókívánságai, így az egyenlőtlen fejlődést enyhítő állami fejlesztéspolitika és a katalizátorként felfogott állami szerep több-e azoknál a szép szavaknál, amit a "jövő mérnöke" cikkében harmóniába szerkesztett?
A cikk jókívánságai és a tények sajnos ebben egybecsengnek. Az állami fejlesztéspolitika és katalizátori állami szerep szinte egyedüli eszköze .- Matolcsy cikke szerint -. a Széchenyi-terv. Nem az a baj a terv "atyjának" önreklámozó tevékenységével, hogy újra és újra a Széchenyi-tervbe akarja terelni a jó ötleteket. Ennek akár a keretfeltételek kiszámíthatósága és átláthatósága -. azaz az üzleti élet szereplői számára fontos erények -- miatt kedvező következményei is lehetnének. De a különböző politikák összhangjának hiánya már ma is szembetűnő, ezt tetézi, hogy a cikk írója meg is feledkezik ezek összehangolásának szükségességéről. Mivel a gazdasági miniszter közvetlenül nem felelős a jövedelempolitikáért, az adópolitikáért, a monetáris politikáért, még kevésbé az úgynevezett ágazati politikákért (pl. közlekedés vagy agrárium), ezért mint a gazdasági kabinet vezetője se vesz róluk tudomást, és mint a gazdaságpolitika fő ideológusa, cikkében sem tesz róluk említést. Úgy szól a teendőkről, mint az egyszeri katonaorvos, akinek egyetlen gyógymódja van minden betegségre: az "ecsetelés". Matolcsynak egyetlen gyógymódja az állami támogatás. Ezért akar újabb és újabb programokat indítani. (Középvállalati program, hazai nagyvállalati program, Duna-, Tisza-, Alföld-program), hogy az állami támogatás "ecsetelőjével" minden sérelmet, vagy jogos, illetve annak gondolt kívánságot orvosoljon.
Osztogatók és fosztogatók
Ennek a "gazdaságfilozófiának" egyetlen eszköze van, az állami támogatás. Fel sem merül azonban, hogy futja-e ennyi újfajta támogatásra az adófizetők pénzéből. Javul-e az adófizetői hajlandóság? Nem kell-e a befizetett adókat a magas és megfékezhetetlen infláció miatt a már elvállalt kiadások reálértékének megőrzésére fordítani? Egyáltalán javul-e a befizetők és a befizetett adókból támogatást élvezők, vagy támogatásra méltónak találtak (ld. újabb programnak ígérete) közötti arány?
Matolcsy György a felzárkózást nem a versenytől, a versenyképességtől várja (jellemző, hogy a verseny szó egyszer sem, a versenyképesség egyszer fordul elő egy egész oldalas cikkben). Márpedig tudjuk valamennyien, hogy nemcsak a munkavállalók versenyeznek a jobb munkahelyekért, nemcsak a vállalkozók a jobb piacokért, nemcsak az önkormányzatok a régiós szerepért, hanem országok a felzárkózásért, a tőke megtartásáért, adófizetőik pénzéért. Matolcsy programja "versenymentes". Itt csak statikus helyzetek és célok állnak, amelyeket kormányok hirdetnek meg.
Matolcsy húszéves programja a választások előtti ígéretversenyt és osztogató politikát (támogatásokkal való ecsetelés) 20 évre kívánja tartósítani. 20 évig nem akarja "megtölteni" az állami támogatások kilövésének tárját. Nem tölt (megtakarításokat ösztönöz, versenyt gerjeszt, inflációt csökkent stb.), hanem csak lő. Az egykori magyar cowboy "néphistóriája" lehet, hogy ígéretes választási pamflet, de teljesen hiteltelen gazdaságpolitikai program. Nem számol a gazdasági élet szereplőinek saját céljaival, nem gondol arra, hogy a világ "összeszűkülésével" megsokszorozódtak a kockázatok is, amelyek abból származnak, hogy a kormányok saját "osztogató" politikájuk finanszírozására már nem ronthatják szabadon saját polgáraik, adófizetőik pénzét. Ez a pénz a nemzetközi fizetési forgalom eszköze is (ld. a magyar árfolyam-mechanizmus), azaz más polgárokat már nem tud a magyar kormány szabadon "fosztogatni". Ha kiszámíthatatlan az adópolitika, akkor "elrepülnek" a jövedelmek, ha magas az infláció, csökkennek a megtakarítások, ha az állam beavatkozásaival összekuszálja a gazdasági folyamatokat, akkor elmarad a befektető. Ha mindez így lesz, kevés lesz az álmodozás, akkor majd valakiknek ébren kell lenniük.

Matolcsy húszéves programja a választások előtti ígéretversenyt és osztogató politikát (támogatásokkal való ecsetelés) húsz évre kívánja tartósítani. Húsz évig nem akarja "megtölteni" az állami támogatások kilövésének tárját. Nem tölt (megtakarításokat ösztönöz, versenyt gerjeszt, inflációt csökkent stb.), hanem csak lő. Az egykori magyar cowboy "néphistóriája" lehet, hogy ígéretes választási pamflet, de teljesen hiteltelen gazdaságpolitikai program. Nem számol a gazdasági élet szereplőinek saját céljaival, nem gondol arra, hogy a világ "összeszűkülésével" megsokszorozódtak a kockázatok is, amelyek abból származnak, hogy a kormányok saját "osztogató" politikájuk finanszírozására már nem ronthatják szabadon saját polgáraik, adófizetőik pénzét. Kuncze Gábor, az SZDSZ elnöke-->