Állam, tőkepiac, hatékonyság

Matolcsy György gazdasági miniszter időben és perspektívában egyaránt nagy ívű dolgozatban vázolta a magyar gazdaság fejlődésében 2020-ig betöltendő állami szerepet.
Az állam által végzett gazdaságfejlesztés forrása végső soron mindig egy elmaradt adócsökkentés révén keletkező többlet, amire esetileg más körülmények -- jelenleg az erős forint és az alultervezett költségvetési bevételek -- is kedvező hatással vannak. Az állam az adófizetőktől elvont forrásokból, azok javára fektet be.
Ennek megfelelően itt is különös jelentőségű a befektetések prevenciós garanciarendszere. Meggyőződésem, hogy sem a Széchenyi-tervnél, sem a jövőbeni programoknál nem a pályázati módszer a célravezető, hanem a transzparenciát biztosító, sokrétű és kifinomult garanciákkal működő strukturált finanszírozás jelenthet megoldást. Erre megfelelő jogszabályi háttérrel a befektetési alap intézménye ideális, legyen szó akár autópálya-építésről, termőföld-hasznosításról, vagy a kis- és középvállalkozások támogatásáról.
A közvetlen tőkepiaci jelenlét preferálása és a strukturált finanszírozás biztosít olyan átláthatóságot és mérhetőséget, amely csökkentheti az állam közmondásosan rossz hatékonyságú közvetlen gazdasági szerepvállalását. A pénz világában a dolgok feketék és fehérek, a döntések a rentábilis-irrentábilis értékpárján születnek és ellenőrizhetők. Ebben az esetben nincs az a verbális képesség, amely a kudarcot sikerré, a veszteséget nyereséggé változtatja. Minden olyan akciónál, amely nem az átláthatóságot helyezi a középpontba, joggal feltételezhetjük a politikai indíttatást és a korrupció törvényszerű térnyerését.
A vállalatok részére a jelenlegi finanszírozási struktúrában a tőzsdei kibocsátás klasszikus tőkebevonási célzata nem lehet általános. Az akár a bankok, akár a kockázati és magántőke, akár az állam részéről rendelkezésre bocsátott források felhasználásánál azonban pótolhatatlan a tőkepiaci jelenlét. A gazdálkodás hatékonyságát semmi sem szolgálja jobban, mint a nyilvánosság által megteremtett transzparencia. A sokszor csordaszellemben tevékenykedő pénzügyi befektetők, a közgyűlésen vörös fejjel ordító kisrészvényesek, a folyamatosan zaklató újságírók ugyanazt segítik elő: olyan gazdaság létrejöttét, ahol egyetlen fillért sem lehet haszontalanul elkölteni.
Természetesen ez olyan cél, mint a korrupciómentes ország: belátható időn belül nem megvalósítható, de törekedni kell rá. A befektetőinek védelme és a részvényesi érték növelése iránt elkötelezett tőzsdei kibocsátó ugyanis nem maradhat érzéketlen a társadalom szociális, egészségügyi és oktatási problémái, a sport- és kulturális szponzoráció, valamint az épített és természeti környezet védelme iránt sem.
Azért fontos ezt hangsúlyozni, mert a gazdasági miniszter által felvázolt modell sem önmagában a vállalat profitbővüléséről beszél, hanem -- nagyon helyesen -- a társadalom egészére kiható hasznosságot állítja a középpontba.
Mostanában divatos lózung a magyar tőzsde elhalását emlegetni. Ezzel szemben a jelenlegi helyzetet inkább tekinthetjük reálisnak, szemben a 1995-től 2000 tavaszáig tartó időszakkal, amikor euforikus és hisztérikus hangulatok olykor naponta váltogatták egymást. A szerző metaforáját használva mára a magyar tőkepiacon is eljött az építkezés kora. Alapját a minőség és a befektetők biztonsága fogja képezni. A feltételek adottak, hiszen rendelkezésre áll egy világszínvonalú kereskedési és elszámolási rendszer, valamint egy letisztult, valóban felkészült szakembergárda. Szomorú, hogy a gazdasági miniszter a gyors felemelkedés alapjai között még említésre sem méltatja a tőkepiacot.
Matolcsy György utal a negyedik felzárkózási kísérlettel betölthető regionális szerepre: "A Magyarországról kiinduló tőkeexport a következő 15-20 évben integrálhatja a Kárpát-medencében működő elkülönült nemzetgazdasági részeket." A biztató és valóban lehetséges jövőből azonban a sivár jelenbe ránt vissza minket a szerző által kibocsátott miniszteri rendelet. A földgáz nagykereskedelmi árának irreális meghatározása éppen azt a Molt hozta hátrányos helyzetbe, amely iparágában valóban eséllyel pályázhat vezető regionális szerepre. A gáz, a villamos energia és a gyógyszer árainak képzésével az állam nem segíti a magántulajdonú gazdaság fejlődését, hanem azokra antiinflációs és szociális feladatokat hárít át.
Mára alig száz darab nem külföldi többségi tulajdonban lévő társaság maradt Magyarországon, melynek éves árbevétele meghaladja a 10 milliárd forintot. Ezek közül nyilván csak néhány alkalmas a regionális terjeszkedésre. Támogatásuk nem tűr halasztást, hiszen mások nem fognak várni addig, amíg mi álmodozunk.
A regionális szerepre egyébként éppen a pénzügyekben is eséllyel pályázhatnánk. Ez a "poszt" ugyanis betöltetlen a feltörekvő piacokon, az önjelölt Ausztria -- az ott meglévő politikai támogatás ellenére is -- egyre súlytalanabbá válik. Jól példázza a megvalósítható lehetőséget Írország, ahol a gazdaság fejlődése együtt járt egy fejlett pénzügyi közvetítő intézményrendszer kialakulásával. Ezzel viszonylag rövid időn belül ez a kis ország is számottevő helyet tudott magának szorítani a globális pénzügyi folyamatokban.
A pénzügyek tekintetében is felkészítetlen társadalomban élünk, ahol az emberek döntő részének fogalma sincs arról, hogy mi a különbség kamat és hozam között, valamint hogyan értékelhető bármilyen befektetés kockázata és teljesítménye. Pedig a tőkepiac nem szerencsejáték, az egyszerű befektetési döntések szempontjából nem bonyolult világ és nem néhány sötét lelkű milliárdos kincsesbányája. A szabványosított tőkepiac minden hiányosságával együtt a létező leghatékonyabb rendszer a rendelkezésre álló források allokálására, a gazdálkodás ellenőrzésére, eredményének mérésére és előrejelzésére. Ez akkor is igaz, ha az állam -- participáción vagy társfinanszírozáson alapuló -- gazdaságfejlesztési programjairól van szó. A fellendülést generáló külföldi működőtőke forrását és a cégek növekedésének lehetőségét is a tőzsde teremtette meg. Ezért a magyar gazdaság optimista jövőképébe fogalmilag beletartozik a tőkepiac fejlődése is.
A hatékonyság problémájával egyébként nemcsak a gazdaságpolitika, hanem az államhatalom egésze kényszerül szembesülni. A felgyorsult gazdasági-társadalmi változások következtében már jó évszázada átértékelődtek az állam szerepvállalásairól vallott elképzesélek, új értelmet nyert a hatalommegosztás hagyományos fogalmi rendszere. A probléma összetettségét jól jelzi, hogy a közigazgatás és az államháztartási alrendszerek reformjával még a legfejlettebb országok is küszködnek.
Megjegyzem, attól a magyar politikai elittől én nem várok sokat, amely az elmúlt 12 évben a saját működésére vonatkozó fundamentumokat sem tudta megalkotni. Gondolok itt az új alkotmány létrehozására irányuló, csírájában elhaló kísérletekre és az évek óta feleslegesen bonyolult és feleslegesen nagy számú képviselőt adó választási rendszer reformjának elmaradására.
Az viszont vigasztal, hogy a pénzügyekben teljesen felkészületlen és felkészítetlen társadalom lassú, rendszeresen hátráltatott, ám végeredményét tekintve biztos evolúción megy át. Ennek objektív alapja a megtakarítási képesség növekedése, szubjektív háttere pedig az az egyszerű tény, hogy senki sem ellensége önmagának. Rövid távon nincsenek illúzióim, de becslésem szerint 15-20 év múlva a megtakarítók többsége már felelős befektetési döntéseket hoz. Amennyiben nem lesz fejlett tőkepiac Magyarországon, akkor külföldön fogja ezt megtenni.
Egy pénzügyi befektetési, előtakarékossági program megvalósítása az állampolgár részéről több évtizedes tevékenység, választások viszont négyévenként vannak. Ez a feszítő ellentét nyomja rá bélyegét a tőkepiac és a politika viszonyára.
A szerző a Világgazdaság munkatársa

Matolcsy György gazdasági miniszter tanulmányát A negyedik felzárkózási kísérlet: az építkezés kora címmel közöltük. Mint akkor jeleztük, az írást vitaindítónak szántuk. Elsőként Bácskai Tamás reagálását közöltük, majd Kuncze Gáborét. Fortolóczki István-->