Nem könnyű az elemző dolga, amikor olyan valóban zsebbe vágó problémaözön erdejében készül rendet vágni, amelyben a közember számára csillagászati összegek bukkannak elő. Ezek önmagukban is irritálóak sokak szemében, ráadásul -- látszólag -- okkal tétetik fel a kérdés: kell-e nekünk egyáltalán ilyen drága "játékszer"? Ez utóbbira viszonylag egyszerű a válasz: hosszú ideig nem mondhatunk le az önálló légierőről, ráadásul két és fél éve aláírt szövetségi tagságunk egy sor kötelezettséget ró az országra.
Az elmúlt esztendők válságai Kuvaittól a Balkánig azt támasztják alá, hogy sok feszültséggóccal kell számolnunk a világban. Etnikai villongások, az úgynevezett Észak--Dél közti széttartó fejlődés, a fogyó víz és energiahordozók, a tömegpusztító fegyverek megjelenése "lator" államokban mind megannyi ok lesz arra, hogy nemzetközi fegyveres erők állják útját az öldöklésnek. Az pedig vitán felül áll, hogy ma az egyetlen olyan szervezett országcsoport a NATO, amely a politikai és a katonai megoldásokat egyszerre képes alkalmazni. Magyarország ebbe a szövetségbe lépett be, hosszú távú feladatait ennek figyelembevételével kell meghatározni.
A magyar légierő fejlesztése körüli érvek taglalásakor tehát nem kerülhető meg a kérdés, hogy milyen hadseregre, benne milyen légierőre van-lesz szükségünk. A válasz: voltaképpen nem tudjuk. Évek óta késik ugyanis annak a parlamenti határozatcsomagnak az elfogadása, amely a nemzeti biztonsági stratégiából kiindulva a nemzeti katonai stratégiában és a fegyvernemek doktrínáiban előírja, hogy milyen veszélyekkel kell számolnunk, ezek megelőzésére milyen katonai eszközöket szükséges bevetni, és persze mennyi pénzt szán erre az ország.
Így aztán kissé a sötétben tapogatódzás zajlik évek óta, miközben olyan kérdések körül folyik országos polémia, hogy 160-180, netán 210 milliárdért béreljünk használt gépeket, "negyedik generációs" Gripeneket vagy "roncs" F--16-osokat, utóbbiakból A/B vagy C/D variációt. Az átlagember egy kukkot sem ért ebből.
Az vitathatatlan, hogy a jelenlegi MiG--29-es géppark jelenlegi állapotában alkalmatlan a szövetségi együttműködésre, a NATO harci madaraival a "süketek párbeszéde" zajlik a levegőben, szövetségeseink könnyen ellenségként azonosítják az orosz masinákat. Ennek megoldására szolgált volna az orosz--német együttműködésben tervezett korszerűsítéses felújítás. A 77 millió euró értékű üzlettel azonban azt érnénk el, hogy a MiG-ek kényszerűen további nyolc-tíz évre maradnának.
Ezzel a döntéssel azt deklarálnánk szövetségeseink előtt, hogy Magyarország elvileg is kimarad bárminemű közös (határainkon túli) műveletből, akár csak szimbolikus részvétellel is. A MiG-eket ugyanis Németországon kívül sehol sem tudják ellátni, javítani, szervezett "kitelepülés" velük lényegesen drágábbá válik amiatt, hogy vinni kell a földi infrastruktúrát, a kiképzett személyzetet, az összes szerszámot és alkatrészt satöbbi. Az F--16-os esetében mindez lényegesen egyszerűbb, lévén ez a legszélesebb körben használt típus. Ugyanezzel a megkerülhetetlen problémával kerülnénk szembe a Gripenek esetében is.
A típus kiválasztásakor ugyanis egyszersmind rendszert is választ egy ország, mégpedig évtizedekre. Ilyenkor -- kiváltképp szövetségi kötelékben -- magasra emelik a lécet az együttműködési képességben. (Vélhetően emiatt nincs Gripenje a kifejlesztésben részt vevő Nagy-Britanniának sem, és az önerős védelmet hirdető semleges Svédország mellett egyedül a földrajzi helyzeténél fogva is "magányos" Dél-Afrikának sikerült eladni e gyártmányt.)
A típusválasztás különösen fontos szempont akkor, amikor nincs pénz új hadieszközre, és rohamosan közeleg egy forradalminak ígérkező váltás a világban. Ez lesz a vélhetően több ország részvételével tervezés alatt álló amerikai, több feladatú harci gép, a JSF, amely Magyarország számára 2018--2020-ban lesz hozzáférhető. Hazánknak esetleg érdemes addig "kibekkelni" a fő feladatokat amúgy teljesíteni képes használt típussal. Erre azért látszik legalkalmasabbnak az F--16-os, mert az utód JSF (F--24-es) rá épít, ennek is köszönhetően mai áron e kategória legolcsóbb vadászgépe.
A Gripen és az F--16-os összehasonlításakor már eddig is kiderült: a svéd--brit gép nem annyival olcsóbban repül (2200 dollár óránként) az F--16-osnál (2600 dollár), mint amennyiről korábban a svédek beszéltek. Az úgynevezett élettartamköltség (a beszerzési árral és az összes ráfordítással növelt érték) alacsony volta az alig tízéves Gripen esetében csak ígéret. A bérletben tíz évre megszerezhető, az amerikai ajánlat szerint azután maradványértéken megvehető F--16-osok körülbelül 20 éves gépek, amelyek azonban teljeskörűen felújíthatók. Sok zavart okoz a sorozatmegnevezés, amely önmagában félrevezető. Az amerikaiak az elektronikai-navigációs korszerűséget a Block-fokozatban mérik, amely modulárisan cserélhető berendezésekkel fejleszthető. A nekünk felkínált A sorozat a Block--15-tel megközelíti a későbbi C széria képességét. A frissen befutott török ajánlat valószínűleg az amerikaiakkal közösen gyártott, 1983-ban megrendelt 132 darabos C/D (egy-, illetve kétüléses), Block--30-40 szintű gépekre vonatkozik; az 1992-ben indult Peace Onyx 2 programban megrendelt Block--50-es C/D-k ma is repülnek. (A török F--16-os beszerzése kissé "macerás" lenne, mert a gyártó török--amerikai TAI cég még a török légierőnek is csak a tengerentúli partneren keresztül értékesíthet, szó szerint amerikai földet érintve a gépekkel.)
Különösen zavaró az ár körüli vita annak tudatában, hogy -- bizonyos határok közt -- a megrendelő igényeitől függ a végösszeg: például érdemes-e a számunkra csak "éles" helyzetben szükséges drága felderítőkonténert mind a 20 "igazi" vadászhoz megvenni (négy darab gyakorlógép lesz), kell-e a teljesen számítógépesített bevetéstervező és -irányító rendszer, nem elegendő-e nekünk az egy generációval előbbi rakéta. Ezek tízmilliárdokban mérhetők.
Orbán Viktor legutóbbi szavaiból az derül ki, hogy a kormány mindenképp a választások előtti döntést szeretne. A szempont a NATO-kötelezettségek betartása és a legalacsonyabb költség. Az amerikai törvények miatt ajánlatuk szeptember 20-áig kötelező érvényű, a napokban befutott török lehetőség viszont -- részletek híján csak valószínűsíthetően -- kisebb kiadást ígér. Most az idővel is versenyt fut az ország, ebből a szempontból nem mellékes körülmény, hogy a török konstrukció kibontására körülbelül három hét áll rendelkezésre.