Bátortalanul igazolnak ififutballistákat a klubok

Nehéz elfogadni, de tény: Magyaroszágon ma feleannyi az igazolt labdarúgó, mint az aranycsapat idejében, közel ötven évvel ezelőtt, amikor több mint 150 ezren futballoztak. Nehéz elfogadni, mert elszomorító: a klubok és a válogatott nemzetközi porondon való sorozatos "vesszőfutása", utóbbi FIFA-világranglistán elfoglalt 54. helye rámutat arra, hogy a 70-75 ezres igazolt labdarúgóréteg szűk és kvalitásokban igencsak foghíjas elitalakulatának teljesítménye messze elmarad az elődökétől. Mindezek okaira a szakemberek már közel tizenöt -- vagy inkább több mint harminc -- éve keresik a választ, egyelőre mindhiába. Ami azonban meglepő: a keresés során -- bár folyamatosan beszélnek róla -- mindig elfeledkeznek az utánpótlásról. Amíg az európai kluboknál sorra utánpótlás-nevelő központok alakulnak, addig hazánkban a szükséges edzésfelszerelésekre -- nadrág, mez, sportszár, cipő, sípcsontvédő -- a legtöbb egyesület nem tud vagy nem akar pénzt költeni.
Az élvonal -- NB I, NB I/B -- korosztályos utánpótláscsapataiban -- a Magyar Labdarúgó Liga (MLL) utánpótlás-bizottsága (UB) által tavaly nyáron készített felmérés szerint --összesen 7430 gyermek futballozik. Kevesen vannak, de ők még tudnak játszani. Igaz, egy-egy tréning alkalmával közülük is csak minden másodiknak jut saját labda, és neki is csak akkor, ha egyáltalán van szabad hely a pályán. A tapasztalat azt mutatja: sokszor két-három csapat is ugyanazon a salakos pályán kénytelen tréningezni. Az utánpótlás-együttesek az első két vonalban ugyanis összesen 145 pályát használnak, ezek közül sötétedés kezdetével -- világítás hiányában -- csupán 25-ön folytathatják az edzést. Igaz, közülük is mindössze 15 pályán tudnak megfelelő látási viszonyok mellett tréningezni.
A klubvezetők egyöntetű véleménye mégis az: a pályák és felszerelések helyett a legégetőbb feladat a szakmai és finanszírozási feltételek megteremtése: megoldást találni az edzői képzetlenségre, az edzők alulfizetettségére. Az NB I-es és az NB I/B-s, összesen 321 csapatban játszó -- a 6--18 éves korosztályhoz tartozó -- gyermekkel 316 edző dolgozik. Köztük olyanok is vannak, akik munkájukért fizetést sem kapnak. Igaz, a többiek esetében sem lehet szempont a bérük, hiszen a legmagasabb utánpótlás-kategóriánál (ifi-A) dolgozó trénerek havi bruttó átlagkeresete mindössze 76 ezer forint, a serdülőcsapatok edzőinek átlagfizetése pedig a 30 ezer forintot érheti el. Ezek ismeretében két kérdés is jogosan vetődhet fel: lehet-e ennyi pénzért minőségi munkát végezni, és azok az edzők dolgoznak-e a "kis" futballistákkal, akik mind játékosmúltjuknak, mind pedig a szakmai és pedagógiai ismereteiknek köszönhetően példaképpé válhatnak előttük?
Érdemes azt is megjegyezni, hogy amíg a futballkultúrájukra valamit is adó európai országokban már a serdülő- és ifjúsági korú gyerekeket komoly, a teljesítményszintjüket mérő teszteknek vetik alá annak érdekében, hogy kiválasszák közülük azokat, akik a technikailag, fizikailag, mentálisan a legfelkészültebbek, sőt még megfelelő periferikus látással is rendelkeznek, addig Magyarországon az NB I és az NB I/B utánpótláscsapataiban futballozó 7430 gyerek egészségi állapotára 15 orvos felügyel. Ha figyelembe vesszük, hogy az NB I-es és az NB I/B-s klubok az utánpótlás-nevelésre -- az 1999--2000-es szezonban -- összesen 431 millió forintot fordítottak, akkor ezen nincs is mit csodálkozni, ennyiből sok mindenre nem futja. Érthetetlen viszont, hogy az MLL -- az utóbbi időben egyre komolyabb pénzügyi feltételeket szabó -- játékszabályai szerint olyan együttes is szerepelhet az NB I-ben, amely legfeljebb négymillió forintot tudott az utánpótlására költeni. Baksa László, az MLL UB volt elnöke lapunknak elmondta: a testület többször is javaslatot tett a ligánál, hogy az utánpótlás-nevelésre a kluboknak éves költségvetésük tíz százalékát, de legkevesebb 25 millió forintot kelljen fordítaniuk.
A mai magyar gyakorlat azonban azt mutatja: ekkora vagy ennél sokkal nagyobb összeget a klubvezetők szívesebben költenek -- csapaterősítés címén -- a külföldi labdarúgók megvásárlására. Az MLL által -- a Nemzeti Sport (NS) statisztikáinak segítségével -- készített felmérésből kiderül, hogy a külföldi játékospiacon sokszor melléfognak a magyar "menedzserek": Magyarországon rengeteg az olyan légiós, aki még a kezdőcsapatba sem tud bekerülni. (Az NS munkatársai csak azokat az NB I-es játékosokat értékelik, akik mérkőzésenként legalább harminc percet töltenek a pályán.) Az adatokból kiderült: az NB I tavalyi alapszakaszában a 46 külföldi futballista közül csak minden második teljesítménye volt értékelhető. Pedig a klubvezetők célja mindenki számára nyilvánvaló: ha már külföldi játékost vesz egy csapat, akkor azt azért teszi, mert nincs hasonló képességű az itthoniaknál. Ezzel szemben az NS-ranglistán ahelyett, hogy idegenlégiósok szerepelnének az élbolyban, tavaly közülük egyetlen játékos sem jutott a legjobb tízbe. Sőt a húszba is mindössze ketten játszották be magukat. Gólérzékenységükről elég csak annyit megjegyezni, hogy az alapszakaszban szerzett 347 gólból mindössze 50-szer voltak eredményesek, ami 14 százalékos mutatót jelent. Az MLL számításai szerint egy-egy csapat már abban az esetben ráfizet, ha valamelyik légiósa tíznél kevesebbszer szerepelt. (Tavaly az egyes csapatokban összesen 24 ilyen labdarúgó volt.) Ennél csak az botrányosabb, amikor egy-egy idegenlégiós egyetlen percet sem tölt a pályán, holott két ilyen játékos is rendületlenül koptatta a cserepadot.
Mindezek ellenére mégis úgy tűnik, a magyar együttesek inkább szerződtetnek külfödi labdarúgókat, mint hogy hazai utánpótláskorúakat építsenek be a keretbe. Ma a tizenkét csapatos NB I-ben mindössze négy -- MTK, ETO, Haladás, Újpest -- olyan együttes van, amelyek bátran szerződtetnek fiatalembereket. Igaz, az MLL szerint ennek az az egyik legfőbb magyarázata, hogy Magyarországon ez a négyes bizonyul a legjobb nevelőegyesületnek.
A csapatvezetéshez hasonlóan sok szakember a külföldi játékosoktól várja a rossz passzban lévő magyar futball formába hozását. Demján Sándor MLL-elnök a liga szeptember 6-i közgyűlésén hangsúlyozata: hazai futballistákkal ma elképzelhetetlen a siker, az utánpótlás jelenlegi helyzetéből adódóan pedig ez várhatóan az elkövetkező években sem fog változni. Demján úgy véli, amennyiben gyorsan akarunk sikereket elérni a nemzetközi porondon, az csakis igazi külföldi sztárok leigazolásával érhető el. Mindez már csak pénz kérdése. Amiből -- úgy tűnik -- nincs is akkora hiány: az állam fokozott szerepvállalása mellett a futball egyre erősebb részét képezi az üzleti világnak, és egyre erőteljesebben összefonódik az ugyancsak jól jövedelmező médiával is. A kérdés az marad: mikorra lehet úgy felépíteni egy ütőképes magyar labdarúgó-válogatottat, ha az utánpótlás-nevelés helyett a hangsúly továbbra is a külfödről becserkészett "sztárjátékosokon" van.