Általános siker, jól lokalizált válságok
Az összhang megtalálása persze nem jelenti azt, hogy ne lettek volna időnként éles öszszeütközések is a kétféle (nemzeti és integrációs) prioritás között, noha a külügyi vezetés komoly erőfeszítéseket tett ezek enyhítésére. A határon túli magyarok számára kidolgozott kedvezmények rendszeréről például az unió - egyébként a kormánnyal összhangban - kezdetektől fogva hangoztatta, hogy a csatlakozás után az EU-országok viszonylatában meg kell szüntetni, mert sérti az etnikai diszkrimináció tilalmának európai elvét. Gyakran illette kritikával az EU a versenyeztetés - magyar vállalkozók előnyhöz juttatásával indokolt - elmaradását az autópálya-építéseknél, vagy (nemcsak ezzel összefüggésben) a költségvetésen kívüli pénzalapok fokozódó - gyakran szintén nemzeti jelszavakkal igazolni próbált - igénybevétele miatt keletkező fiskális átláthatatlanságot is. Összességében mégis elmondható, hogy a nemzeti érdeknek az integrációs tárgyalásokon való érvényesítése során a kormány legtöbbször felül tudott emelkedni saját (belpolitikai) retorikájának szintjén, és jó értelemben vett technokrata megoldásokat talált számos problémára. Az unióval folytatott tárgyalásokon a kormány nem a politikai marketingben megjelenő "nemzeti érdeket" képviselte, hanem a valódit.
Talán a legnagyobb próbatételt ebből a szempontból az EU-polgárok földvásárlásáról a csatlakozási tárgyalásokon folytatott alkudozás, illetve az eredmény itthoni tálalása jelentette, hiszen az 1997-es népszavazási kezdeményezések idején még a Fidesz és a kisgazdapárt is erősen elkötelezte magát "a haza nem eladó" jelszó mellett. Ezért az integrációs politika egyik komoly sikereként könyvelhető el, hogy ebből a potenciális gyúanyagból nem lett a magyar EU-csatlakozást kisiklató bomba az elmúlt négy év során - sőt, a Fidesz még a csatlakozási tárgyalások ezen témájának 2001 közepi ideiglenes lezárása idején is ellenőrzés alatt tudta tartani a kormányból nem sokkal korábban kitessékelt kisgazdavezér demagóg ellenakcióit. Az ellenzék által bírált kormányzati lépések némelyikét egyébként az EU részéről nemcsak megértéssel, de néha egyenesen örömmel fogadták (például a kétéves költségvetést, amely kifejezetten megkönnyítette a csatlakozási felkészülést).
Nem lehet azonban azt állítani, hogy az uniós integráció célkitűzése a kormány prioritási listáján mindig az élen állt volna. Számos példa idézhető, amikor belpolitikai megfontolások elsőbbséget élveztek az EU-csatlakozással szemben. Nyilvánvaló, hogy az audiovizuális fejezet lezárása nem volt olyan fontos a kabinetnek, ami miatt érdemes lett volna nyomást gyakorolnia a MIÉP-re a közmédiumok kuratóriumi helyeinek elosztását illetően. Az integrációs szempont másodlagos fontosságát mutatta az érdekegyeztetési rendszer EU által ugyancsak többször bírált hiányosságainak fennmaradása, vagy a magánnyugdíjpénztárakba fizetendő munkavállalói hozzájárulás 6-ról 8 százalékra tervezett emelésének elmaradása is, amely miatt az Európai Bizottság szintén többször figyelmeztetett a nyugdíjrendszer finanszírozásával kapcsolatos hosszú távú veszélyekre.
A csatlakozási tárgyalásokon a kormány a Horn-kabinet alatt jelzett mintegy kilencven derogációs kérelemnek végül csak a felét nyújtotta be, s annak is egyharmadát visszavonta a tárgyalások sikere érdekében. További egyharmadot a csatlakozási időpont kitolódása, az uniós joganyag fejlődése vagy a magyar felkészülés előrehaladása tett tárgytalanná, s nagyjából egyharmadot sikerült elfogadtatni.
A némileg megtévesztő számszerű felsorolásnál többet mond azonban, hogy az átmeneti mentességek révén egyes területeken sikerült a magyar gazdaság számára előnyös eltéréseket kiharcolni a csatlakozást követő időszakra. Néhány példa: a gyógyszergyártók kiegészítő oltalmi tanúsítványainak az EU által eredetileg kértnél későbbi magyarországi bevezetése a honi generikus gyártók versenyképességét fokozza, a befektetővédelmi alap maximális kártalanítási kifizetésének az EU által előírt szintre emelése terén kapott halasztás a brókercégek pénzügyi helyzetének megerősödéséhez járulhat hozzá, a belföldi közúti fuvarozási piac teljes megnyitásának elhalasztása pedig a tőkehiányos szállítmányozási cégek túlélési esélyeit javítja.
A különféle lobbicsoportok a külügyi vezetésre a ciklus során végig igen nagy nyomást fejtettek ki a számukra fontos átmeneti mentességi igények érvényesítése érdekében. A tárcának sokszor egymással ellentétes elvárások között kellett a tárgyalásokon képviselendő valódi nemzeti érdeket megtalálnia, s ennek során időnként vitatott döntések születtek. Nehezen kommunikálható eredménynek bizonyult például az, hogy a csatlakozási tárgyalásokon hazánk elsőként a cigaretta magas kátránytartalmának megőrzése esetében kapott átmeneti mentességet az uniós joganyag valamely elemének azonnali alkalmazása alól, vagy a munkaerő-áramlás 2+3+2 éves korlátozását javasló EU-indítvány elfogadása (utóbbi engedményt a többi tagjelölttel szemben is sokszor kellett megvédeni). Összességében mégis az a benyomás alakult ki, hogy a külügyi vezetés az ország valódi hosszú távú érdekeit szem előtt tartva, a lobbicsoportok között az esetek többségében a nemzeti érdek szempontjából is sikeresen egyensúlyozva juttatta el a csatlakozási tárgyalásokat azok végső szakaszába.
Ebben nagy szerepet játszott az integrációt irányító külügyi vezetés, illetve más minisztériumok EU-csatlakozásban jelentős szerephez jutó tisztviselői zömének vitathatatlan szakmai felkészültsége, bel- és külföldi tekintélye. Még a sok más területen katasztrofálisan teljesítő FVM-ben is sikerült az unió által elismert tárgyalópartnereket megtartani. Nagyobb problémák e téren csupán a Pepó-féle környezetvédelmi minisztériumban merültek fel, ahol az "írástudók" módszeres elüldözése két évre holtpontra juttatta a környezetvédelmi integrációt, elsősorban a jogalkotás terén. A botrányminiszter és néhány más inkompetens vezető távozása után azonban sikerült a zöldtárca integrációs teljesítményét javítani, s így Magyarország a tagjelöltek közt másodikként zárhatta le a környezetvédelmi fejezetet. Ennek során egyébként számos igen költséges szennyvíztisztítási és levegőtisztasági beruházásra sikerült olyan átmeneti mentességet kiharcolni, amely figyelembe veszi a gazdaság és a költségvetés teherbíró képességét.
A csatlakozáshoz szükséges adminisztratív kapacitás kiépítése mindvégig a kormány humánerő-politikájának egyik központi célkitűzése volt, amelyet a más területekhez képest sokkal depolitizáltabb kinevezési gyakorlattal, különféle képzési programokkal, fiatal, tehetséges köztisztviselők kulcspozíciókba helyezésével és a közszféra átlagához képest időnként kiemelkedő fizetések biztosításával a kabinet összességében el is tudott érni. Igaz, e téren is születtek kínos kudarcok, amelyekre a leglátványosabb példa a SAPARD Hivatal felállítása körüli, az egész cikluson végighúzódó tehetetlenség. Emiatt hazánk évi 38 millió eurós forráshoz nem jut hozzá immár harmadik éve, így a tagjelöltek közt is az utolsók közé tartozik, s noha a 2000-ben indult mezőgazdasági és vidékfejlesztési segélyprogram első évére allokált összegek felhasználásának lehetőségét az unió hazánk esetében szégyenszemre 2003 végéig meghosszabbította, továbbra is jelentős a végleges pénzvesztés veszélye.
A SAPARD Hivatal körüli szerencsétlenkedés azonban nem is a pénz nagysága miatt, hanem főleg azért számít a kormányzati integrációs politika talán legsúlyosabb kudarcának, mert ez az előcsatlakozási alap lenne az első, amelynek kezelését az unió teljes egészében hazánkra akarja bízni. Így a SAPARD Brüsszel számára annak fokmérője is, mennyire áll készen az ország a csatlakozás után megsokszorozódó uniós pénzforrások hatékony felhasználására. A SAPARD kudarca különösen a többi előcsatlakozási alap honi lebonyolításának sikerével összehasonlítva tűnik nehezen magyarázhatónak (az ISPA menedzselése gördülékenyen zajlik, a PHARE szintén rendben működött, leszámítva a kormány hatalomra kerülése után néhány hónappal átélt, az előző kabinet hibáinak tulajdonított válságot).
A súlyos ellenpélda fényében még inkább fontos tényezőnek tűnik az integrációs politika sikerében, hogy a külügyminiszter, a főtárgyaló, vagy az integrációs államtitkárság vezetőjének személye a ciklus közben nem változott. Jellemző, hogy a főtárgyalóval kapcsolatban az uniós partnerek magánbeszélgetések során sokszor amiatt panaszkodtak, hogy (számukra) túlságosan is hozzáértő, nem mindig veszi figyelembe az EU-s fél időnként gyengébb szakmai felkészültségét. A Külügyminisztérium integrációs államtitkárságának "kisgazdamentes övezetként" való megőrzése szintén sokat segített a lehető legjobb feltételek melletti, lehető leggyorsabb csatlakozás szakmai céljának megvalósításában. Nem a kormány hibája, hogy a programjában szereplő 2002-es csatlakozás nem következett be, s a ma igen valószínűnek tűnő 2004-2005-ös csatlakozás idejére minden jel szerint felkészült ország lép majd be az unióba.
A tárgyalásokon még nyitva lévő kérdésekben már nem kénytelen olyan súllyal számolni azzal a megfontolással, amely sok kompromisszum elfogadásakor az egyik vezérlőelv volt a csatlakozási tárgyalások első három évében: mennyiben viszi közelebb hazánkat a teljes jogú tagsághoz egy-egy derogációs igény visszavonása. Az első körbe kerülő országok év végére várható kiválasztása azonban aligha vezet oda, hogy az unió felhagyjon a jelöltek egymás elleni kijátszásának inkább régi, mintsem nemes hagyományával. Ellenkezőleg: a legvégső, "forró" pillanatokban fordulhat elő a legnagyobb nyomás (például: "X. tagjelölt már elfogadta ezt, ti mit szóltok hozzá?"). Ekkor mutatkozik majd meg, hogy a magyar diplomácia mennyire alakított ki jól működő információs hálózatot a többi jelölttel, hogy a Benes-dekrétumok vagy a bővítésfinanszírozási brüsszeli javaslatot értékelő közös nyilatkozat közzététele körüli vita okozott-e károkat az egymás iránti bizalom terén. (A cikkel sorozatunkat lezártuk.)
Urkuti György. A szerző a Világgazdaság munkatársa
