Csökkenő adókulcsok, változatlan elvonás

Az OECD-országok történetének elmúlt két évtizedében mind erőteljesebben jelentkezett az a törekvés, hogy a gazdaságpolitikai eszköztár klasszikus elemei között átrendeződés menjen végbe. Ennek a súlyponteltolásnak az egyik célja az, hogy a gazdasági élet szereplőinek adóterheit az egyes tagországokban a szükséges minimális szint felé közelítsék. A törekvés elsősorban a múlt század második felében teret nyerő, az állami beavatkozást támogató közgazdasági elméletek következtében erősödő központi újraelosztás erejét igyekszik a piac koordinálószerepében feloldani, létjogosultságát pedig a versenyszféra keretein belül meg nem oldható döntésekre koncentrálni.

Számos konkrét lépés született már az adóbevételek gazdasági össztermeléshez mért arányának csökkentésére - ezen mutató alakulását tekintik ugyanis konvenció szerint meghatározónak az adóterhelés mértékének megállapításakor -, ezek közül soknak a hatását azonban egyéb külső körülmények, vagy az éppen újabb területeken jelentkező finanszírozási szükségletek miatt nem mindig lehetett érezni. Sőt, a statisztikák szerint ? törekvések ide vagy oda ? 1975-höz viszonyítva az elvonások mértéke mindössze Hollandiában mutatott csökkenést. Ezen kívül az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Mexikó tudták még a GDP bővülésével közel azonos pályán tartani az adóterhek növekedési ütemét: minden más tagországban a célokkal ellentétes tendenciák érvényesültek.



Magas magyar terhek



Különösen érzékenyen érinti ez az értékelés Magyarországot, ahol a munkavállalókat terhelő jövedelemelvonás mértéke a térség országai között messze a legmagasabb. A hazánkat is magában foglaló kelet-közép-európai régió ráadásul OECD-viszonylatban sem az alacsony adókulcsokkal dolgozó államok gyűjtőhelye. A 2000-es adatok szerint egy egyedülálló magyar munkás ennek megfelelően a rá jutó teljes bérköltség összesen 48 százalékát birtokolhatja, szemben a szlovák, lengyel és cseh kollégáinak 57-58 százalékos keretével, ami ráadásul egy magasabb bérszínvonal mellett értendő. Kétgyerekes, kétkeresős háztartásoknál, hasonló bruttó jövedelem mellett ez az arány Magyarországon már eléri a 60 százalékot, de még mindig 10-14 százalékponttal alacsonyabb a szlovák és cseh értékeknél - mutat rá a tanulmány. Összességében hazánk valamennyi vizsgált jövedelemkategória és családmodell esetében a térség legalacsonyabb nominális jövedelmét biztosító országának bizonyul. Csak az összehasonlíthatóság kedvéért: a skála másik végpontját reprezentáló Mexikóban és Dél-Koreában a bérjövedelmek mindössze 15, illetve 17 százaléka kerül az államhoz.

Minimum két kérdést kell tehát alaposabb vizsgálat alá vetni a következőkben: először is, az adómix mely elemei azok, melyek alapjaiban meghatározzák a beszedett terhek jövőbeni alakulását, illetve milyen sors várhat ezekre a tagországok csökkentési törekvéseinek tükrében? Másodszor pedig: annak ismeretében, hogy a korábbi redukciós lépések nem hoztak átütő sikert a jövedelemelosztás piacosításában, milyen esély van arra, hogy az elemzett tendencia mégis csökkenőre fordul majd?

Az első kérdésre válaszolva az OECD tanulmánya leszögezi: a teljes adóbevétel mintegy 80 százalékát három adónemen keresztül szedik be a tagországok. A meghatározó, ezért a további vizsgálat tárgyát képező adótípusok a jövedelem-, a forgalmi adók és a szociális járulékok kategóriáiba sorolhatók. Ezek súlya az egyes országok adópolitikájában természetesen korántsem egyező. Míg az elmúlt három évtizedben a szociális háló kiépítésére, illetve annak szélesítésére szedett adónemek dominanciája a legtöbb tagállamban meghatározó trendként jelentkezett, addig például Ausztráliában és Új-Zélandon ilyen címen senki nem fizet az állami kasszába. Pedig az OECD átlagában az országok több pénzt gyűjtenek ilyen címen, mint jövedelemadók formájában. Ugyancsak jelentős eltérések mutatkoznak a tulajdon adóztatásában: az európai államok ezen a téren kifejezetten az alacsony kulcsokat használó országok sorát gazdagítják átlagban 5 százalékos részesedéssel a teljes adóbevételből. Sokkal elterjedtebb az öreg kontinensen a hozzáadottérték-adók alkalmazása, Japán pedig a gazdasági társaságok jövedelmének lefölözéséből és a szociális járulékok magas szintjével finanszírozza a költségvetés kiadásait.



Jövedelemadók



Az egyes adónemek szerepét megvizsgálva talán a közvetlenül a jövedelmet terhelők azok, melyek jelenlétét a legerőteljesebben érzékelni lehet. Jóllehet az elmúlt években átlagban 10 százalékkal csökkent a legmagasabb jövedelmi sávban lévők marginális adókulcsa, ennek ellenére az ebből a forrásból befolyó adómennyiség összességében nem változott. Értéke 1980-ban a GDP 10,5 százalékát érte el, és ez az arány 1998-ig mindössze 10,3 százalékig tudott lecsökkenni. Ennek oka elsősorban az, hogy az erős gazdasági növekedés következtében számos adófizető időközben magasabb jövedelmi sávba tornázta magát, így a kulcsok csökkentése ellenére sokan több adót fizetnek most ilyen címen, mint tették azt tíz évvel ezelőtt. Emellett számos kormány a csökkentésekből adódó kiesést az adókötelezettség hatályának kiszélesítésével kompenzálta. Jelentős lépések történtek a jövedelemadó-rendszer átláthatóvá tételének irányába is: a sávok száma az OECD átlagában 10-ről 6-ra csökkent. A rendszer tehát egyszerűsödött, csökkent az egyes szinteken az elvonás mértéke, ez azonban összességében nem könnyítette az adóalanyok terheit.

Hasonló trendet követtek a társasági adók is: a nyolcvanas évek közepe óta átlagos szintjük 10 százalékot esett. Ezzel párhuzamosan csökkent ugyanakkor annak a lehetősége is, hogy a vállalkozások az adóalapot képező jövedelmüket mind több eszközzel csökkenthessék. Szigorodtak a számviteli szabályok is.



Forgalmi adók



Közel a jövedelmeket érintő elvonásokkal egyező értékű bevételre tesz szert a büdzsé tagállamszerte a közvetett adók legjelentősebbike, a forgalmi szedésén keresztül. Az áfajellegű elvonások bevezetésekor azok átlagos szintje mindössze 12,5 százalék volt, 1998-ra ez az arány 17,5 százalékra bővült. Nem minden ország él azonban a forgalmi adók nyújtotta lehetőségekkel: az USA - OECD-szerte egyedülálló módon - például nem alkalmazza a szövetségi költségvetés finanszírozásának ezen módját. Ott is kialakult ugyanakkor az adóknak egy olyan formája, ami a kínált árucikkek, szolgáltatások áraiba épül be, de ez a termékek csak egy jól körülhatárolható csoportját érinti, és a különböző visszatérítési lehetőségeknek sincs olyan szofisztikált rendszere, mint ami például az európai gazdaságokat jellemzi.

A bevételteremtésen kívül potenciális eszközül szolgálhat ez az adónem a környezetvédelmi törekvések támogatásában is. Köztudott ugyanis, hogy az adónemek kiválasztásánál, az elvonás mértékének meghatározásánál kiemelt figyelmet kell fordítani azoknak a fogyasztói magatartást befolyásoló következményeire is. Sok esetben tapasztalt tény, hogy az adókulcsok jól irányzott megválasztásával bizonyos javak kereslete jelentősen korlátozható. Ez segíthet az élővilágra veszélyes termékek visszaszorításában, illetve támogathatja az azokat helyettesítő, környezetbarát árucikkek fogyasztását. Ez a recept persze számos sebből vérzik. A kormányzat szemszögéből a legjelentősebb hiányossága - ez egyben magyarázat arra is,

miért nem használják széles körben -, hogy alkalmazása a kereslet csökkenésén keresztül egyszersmind felszámolja az állami bevételek alapját is. Nem egy ilyen ártalmas termék képezi ugyanis szilárd pillérét a bevételeknek: elég, ha csak a benzinértékesítésből származó állami jövedelemre gondolunk. A "környezetbarát adók" széles körű alkalmazása egyelőre csak utópia.

Vannak azután olyan termékek is, melyek árának adótartama éppen ösztönzőleg marad hosszú távon alacsony, szélsőséges esetben pedig nem is adóztatják őket. Ilyenekre példa számos tagországban a könyv- és újságvásárlás, vagy a legalapvetőbb élelmiszerek fogyasztása.

A harmadik jelentős elvonási típus, a szociális kiadások növekvő súlya, a már korábban említetteknek megfelelően, nagyon jól megfigyelhető. Várható, hogy azok részesedése a teljes adómixből a jövőben is magas marad.



Tervek és számok



A kormányzatok adóterheket csökkentő szándékával szemben az adatok ugyanakkor azt mutatják, hogy összességében az elmúlt harminc év nem hozott javulást ezen a területen, sőt, a szociális célú elvonások mértéke jelentős növekedést produkált. Minek higgyen hát az ember: a terveknek, vagy pedig a számoknak?

Létezik magyarázat mindkettő együttes igazolására. Az 1990-es évek OECD-szerte jelentős gazdasági növekedést hoztak. Ennek következtében, jóllehet az alkalmazott adókulcsok csökkentése ténylegesen megindult, a költségvetés összbevétele a dinamikusan növekvő fogyasztás, emelkedő bérek hatására mit sem változott. Ezt a sajátos, kétirányú folyamatot elemzett statisztikáink elrejtik. A tavalyi év adatainak teljes feldolgozása talán felvillant majd valamit az intézkedések hatékonyságából. Végül nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy sok ország életében hoztak az elmúlt évek jelentős változást a gazdaságpolitikai prioritásokban: számos helyen előtérbe kerültek a szociálpolitikai kérdések, megindult egy széles körben bevethető szociális háló kiépítése, ez pedig jelentős finanszírozási igényt támasztott az állampolgárokkal szemben is.

Mindazonáltal azokat az időket várni, amikor az adójelenség már csak tűnő emlék lesz, önámítás lenne. Állami elvonásokra mindig is szükség lesz, nem ez az a terület tehát, ahol befizetőként jelentős javulásra lehet számítani. A változás a terhek csökkenésével párhuzamosan inkább a beszedett jövedelem felhasználásának átláthatóvá tétele irányába mutathat.

László Gergely