A mezőgazdaság a világnépesség fennmaradásának, számbeli növekedésének egyik legfontosabb gazdasági feltétele, illetve korlátja. Az elmúlt évszázadban, ahogyan az ágazat termelékenysége megnőtt, egyre kisebbé vált a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya, és ezzel csökkent az ágazat nemzetgazdaságon belüli súlya. Ez a folyamat különösen a fejlett országoknál figyelhető meg. Az Amerikai Egyesült Államokban a múlt század harmincas éveiben a mezőgazdaság még 40-45 százalékkal járult hozzá a nemzeti jövedelemhez, míg a kilencvenes évtized végére ez az arány már 5 százalék alá csökkent. Azt is mondhatjuk, hogy a mezőgazdaság súlyának, szerepének a csökkenése - közvetve - akár egy-egy ország fejlettségének a mérőszáma is lehetne. E mutató nagysága Magyarországon a kilencvenes évek elején még elég magas (15 százalék körüli) volt, jelenleg viszont 6 százalék körüli, ami már-már a fejlett államok jellemzője. Ez azonban nem annyira az ország modernizációjának az eredménye, sokkal inkább az ágazat rendszerváltás során elszenvedett átalakulási veszteségeinek a következménye.





>> Transzformációs

veszteségek



A magyar mezőgazdaságot ért úgynevezett tranzíciós veszteség mértékét 16 százalékra lehet becsülni. Ennyivel volt kisebb a 2001. év ágazati kibocsátása az 1989/91-es évek átlagánál. Hasonló okból bekövetkezett teljesítmény-visszaesés (Szlovénia kivételével) az összes többi átalakuló országban is megfigyelhető, a csökkenés mértékét illetően Magyarország a középmezőnybe tartozik. Ugyanezen időszak alatt az agrárium világpiaci pozícióit meghatározó országokban a mezőgazdasági kibocsátás 20-30 százalékkal növekedett, sőt még a túltermelési nehézségekkel küszködő uniós országok többségében is megfigyelhető a mezőgazdasági termelés kisebb-nagyobb növekedése. A mezőgazdaság fejlődése főként a jelentős uniós támogatásban részesülő államokban (például Spanyol-, Görög- és Írországban) haladta meg az átlagot.

A transzformációs veszteségek - kisebb-nagyobb nemzeti sajátosságoktól eltekintve - alapvetően három okra vezethetők vissza. Egyrészt az életszínvonal-csökkenés keresletet mérséklő hatásá-

ra, másodrészt a korábbi mezőgazdasági termelőszövetkezetek nagy részének a felbomlására, ami a fő nemzetközi trendet jelentő koncentrációval szembe haladó birtokelaprózódási folyamatokat indított el. Harmadrészt az uniós alkalmazkodás nyomán fokozatosan megerősödő nemzetközi versenyre. Ez főként a magyar vállalkozásoknál lényegesen jobban gépesített és többszörösen támogatott tagországok gazdálkodói részéről jelentkezik egyre erősebben.

Korábbi eredményeink jövőbeni helyreállítását megnehezíti az Európai Unió vezetésének az a terve, hogy a csatlakozás utáni időkben az új tagállamokra is ki akarja terjeszteni a piacszabályozás (túltermelést megakadályozni kívánó) kvótarendszerét, de az ebből eredő hátrányokat kompenzáló pénzügyi támogatást csak késleltetve és részlegesen szeretné megadni. Az uniónak a korábbi tagországokra és az újonnan belépőkre alkalmazni kívánt támogatáspolitikája között nagyságrendi különbségek vannak. A jelenlegi elképzelés a csatlakozó országok számára diszkriminációt jelentene, ami ellenkezik az uniós alapelvekkel (például az egyenlő elbánás elvével), és azért is kifogásolható, mivel a tagjelöltek felkészültségbeli különbségeit sem veszi figyelembe.

Az Európai Bizottság 2002 közepéig nyilvánosságra hozott támogatási javaslatai ugyan még nem jelentenek hivatalos uniós tárgyalási álláspontot, de ennek jóváhagyása azzal járna, hogy a csatlakozó országok mezőgazdasági vállalkozásainak a jelenlegi tagországok - több mint háromszoros támogatásban részesülő - vállalkozásaival kellene felvenniük a versenyt.





>> Lemaradó

jövedelmezőség



Ez pedig azért is problémát jelent, mivel a két fél termelékenysége, jövedelmezősége és tőkeellátottsága között - bár ezeknek a számszerűsítése nemzetközi viszonylatban rendkívül nehéz - bizonyíthatóan többszörös különbség van. A helyzetet az is nehezíti, hogy nem csupán e mutatók szintjében tapasztalható lemaradás, hanem még a változás irányában is ellentétes trend érvényesül; a tagországoknál szolid javulás, nálunk romlás mutatható ki.

A hatékonysági, jövedelmezőségi lemaradásainkat a mezőgazdasági vállalkozások főbb értékesítési és költségadatai alapján lehet megítélni. Az uniós országokban az utóbbi években a mezőgazdaság jövedelmezősége a magyarországit jóval meghaladóan növekedett. Az Európai Unió átlagában például az éves munkaegységre jutó reáljövedelem nagysága 1999-ben 1,3, 2000-ben 1,9, 2001-ben pedig 3,3 százalékkal emelkedett. A kutatók számításai szerint az egy főre jutó GDP volumennövekedése a magyar mezőgazdaság egésze esetében ugyanezekben az években 1,2-1,6 százalék között alakult, és még a legkedvezőbb alágazatainak jövedelmezősége sem érte el az uniós átlagot.

A jövedelmezőségi vizsgálatok alapján részletes bírálatot lehet adni az Európai Bizottságnak a csatlakozó országok számára kidolgozott agrárpolitikájára. Számos adat és logikai következtetés alapján érzékelni lehet, hogy a javaslat a mezőgazdasági szektor részleges elsorvadásához vezetne, amely nem lenne jó a kibővített unió egészének versenyképessége szempontjából sem, mivel jó adottságú területeket hagyna kihasználatlanul. Emellett társadalmi, valamint migrációs feszültségekhez vezetne, amit az Európai Unió vezetése is el kíván kerülni. A még előttünk álló tárgyalássorozat homlokterében álló kérdésnek a várható kimenetelére több forgatókönyv is felvázolható.





>> A várható

forgatókönyvek



1. forgatókönyv: a jelenlegi uniós szabályozás és támogatási rendszer diszkriminációmentes alkalmazása. Ez a mezőgazdasági vállalkozások jövedelmezőségét a csatlakozás utáni években mintegy 8-10 százalékponttal megnövelné, ennek révén jelentős forrástöbblet jönne létre, amit az ágazat korszerűsítéséhez, felzárkóztatásához lehetne felhasználni. Jelenleg - pénzügyi megfontolásokból, költségvetési korlátokból következően - ennek van a legkisebb valószínűsége.

2. forgatókönyv: az Európai Bizottság csökkentett arányban bevezetendő és csak tízéves késleltetéssel kiegyenlítésre kerülő támogatási javaslata. Ez a mezőgazdaság népességeltartó és exportképességének a rohamos csökkenéséhez vezetne, aminek mérséklésére a csatlakozó országok kormányainak jelentős belső forrásokat kellene lekötniük. Mindez sokakban kétségeket ébresztene a csatlakozás célszerűsége, eredményessége iránt.

3. forgatókönyv: a második változat kompromisszumokkal elfogadhatóbbá tett variációja. Ez - a csatlakozó országok összefogásával és a jelenlegi tagorszá-

gok helyi érdekeltségeit is figyelembe vevő diplomáciával - ma még elérhetőnek látszó megoldás lenne. Az teheti valószínűvé, hogy a politikailag már meghozott döntések megvalósításához rendelkezésre álló idő túlságosan rövid, továbbá az, hogy az Európai Unió története maga is kompromisszumok sorából áll. Ezeknek a kompromisszumoknak az eredményeként a javasolt szinthez képest némileg növekednének a közvetlen pénzügyi támogatások.

Ami azonban a leginkább elképzelhető: jelentősen csökkenne a megkülönböztetés nélküli agrárpolitika új tagokra való kiterjesztésének a várakozási ideje. Ennek a mezőgazdaságra gyakorolt hatása valahol a két előző változat között lenne; néhány alágazat fejlődése biztosítottnak látszana, néhánynál pedig még a hazai ellátáshoz is importot kellene igénybe venni.

A magyar mezőgazdaság csatlakozás utáni fejlődési lehetőségei nagymértékben függenek az elért pozícióktól. Nem ismerhetjük még az agrártámogatások előirányzatainak a csatlakozó országok közötti szétosztását. Amennyiben azonban 2005-ben például csak az egytizedét kapnánk meg a tíz ország rendelkezésére álló agrártámogatási öszszegnek - azaz csupán 359 millió eurót -, ez alig több mint egyötöde lenne a Magyarország által egyenjogú tagként elvárható támogatásnak.