Naponta negyvenöt frank a megtakarítás

Pierre (csak ennyit volt hajlandó magáról elárulni) 52 éves és kisebb megszakításokkal negyed százada heroinfüggő. Külsőleg ez nem látszik rajta, jól táplált, értelmesen beszél, ápolt. Mint mondja, családja van, és tizenhét évig dolgozott az ENSZ genfi központjában, ahonnan hét éve, általános leépítések keretében bocsátották el. Hat éve szánta el magát rá, hogy jelentkezzen a svájci heroinprogram genfi központjában. Azóta naponta háromszor megkapja az adagját - egyre kevesebbet és kevesebbet. A mai dózisa a kezdetinek már csak egy tizede, és reménykedik, hogy az év végére talán teljesen ki tud szállni. Bár majd csak az orvosok tudják megmondani, hogy ennyi idő után és ilyen korban a szervezete képes lesz-e az átállásra.

Pierre nem kötött ki sem börtönben, sem pszichiátriai intézetben, maga is hangoztatja, hogy talán a legszerencsésebb a közül a negyvennyolc ember közül, akiket a genfi rendelőben ellátnak. Dr. Miguel Marset, a genfi egyetemhez tartozó klinika vezetője egyetért vele. A program résztvevőinek nyolcvan százaléka ugyanis valóban nagyon komoly társadalmi, egészségügyi, szociális, pszichológiai problémával küzd: 23 százalékuk AIDS-es (ez több mint a kétszerese a mintegy háromszázezernyi svájci drogos átlagának), öt-hat ember dolgozik csak normálisan, négyötödüknek pedig reménye sincs arra, hogy valaha is absztinens lehessen. Itt annyit tudnak tenni értük, hogy egyénre szabják a dózist: többnyire heroint adnak, de szükség esetén morfiumot és metadint is. Ezzel párhuzamosan megpróbálják fokozatosan csökkenteni az adagot (amit egyébként a helyi kórház laboratóriumában állítanak elő), valamint rendszeres orvosi és pszichológiai kezelést biztosítanak. A páciensek így könynyebb életet tudnak élni.

Ami nem feltétlenül csak humánus szempont, de jól átgondolt és többéves kutatási programmal bebizonyított állami és társadalmi érdek is. Svájcban 1992-ben döntött úgy a szövetségi kormány, hogy kísérleti jelleggel heroinellátó terápiával egészíti ki a kiterjedt kezelési eljárások sorát azok számára, akiken a többszöri leszoktatási próbálkozás sem segített. A végül 1994 januárjában beindult hároméves, több mint 1100 tartós kábítószerfüggőre kiterjedő program sikeresnek találtatott. A szakértői jelentés szerint a kezeltek körében jelentősen javult az egészségügyi helyzet, a kiinduló állapothoz képest megduplázódott a foglalkoztatottság, társadalmi veszélyük drámai mértékben csökkent. Korábban ugyanis 69 százalékuknál volt kimutatható valamilyen illegális, a droghoz kapcsolódó tevékenység, ami a kísérleti periódus végére 10 százalékra csökkent.

A program elemzői gazdasági számításokat is végeztek: ezek szerint naponta és betegenként 51 svájci frankba került a kezelés, amelynek jelentős részét vagy maguk az érintettek vagy egészségügyi biztosítási alapok térítették meg. Ugyanakkor a társadalom peremére került, napi adagját az utcáról beszerző drogfogyasztó átlagosnak mondható életvitele - a bűnelkövetés, nyomozás, büntetés-végrehajtás, utólagos kezelés költségeit is beleszámítva - napi 96 frankba kerül az államnak.

A jelentés alapján a svájci parlament 1998-ban törvényt fogadott el a herointerápiáról mint kiegészítő gyógyászati eljárásról egy jól körülhatárolt társadalmi csoport esetében. A helvét sajátosságoknak megfelelően azután a jogszabályt még országos referendumon is jóvá kellett hagyatni, sőt a kantonok is népszavazással dönthettek arról, hajlandók-e bevezetni a programot. Így azután például Genfben van heroinklinika (méghozzá a belvárosban, szolid polgári környezetben, a tó partjától egy percnyire), Lausanne-ban viszont nincs.

A törvény pontosan megszabja, hogy ki jogosult a kezelésre. Dr. Marset szerint csak olyanokkal foglalkoznak, akik a 18. életévüket betöltötték, genfi lakosok, két éve bizonyítottan intravénás heroinfüggők és legalább két, más jellegű kezelést már kipróbáltak - hasztalanul. Betegeik hetven százaléka más intézetekből került hozzájuk, a többiek az utcáról, és átlagosan tizennyolc éve élnek heroinnal. A kantonban egyébként háromezer rendszeres heroin-, vagy kokainfogyasztót tartanak nyilván, hatvan százalékukról valamilyen program keretében gondoskodnak. Tévedés lenne azt hinni, hogy többségük tolongana a napi heroinellátásért: a program ötven helyéből kettő most is betöltetlen. Pierre szerint az utcán élő drogosok még ennyi év után is csapdát gyanítanak.

Pedig fizetniük sem kell. Korábban a kormány és a kantonok közösen fedezték a program költségeit, ma már viszont az egészségügyi biztosítás állja a számlát. (Ha valaki ezt nem tudja fizetni, a kormány fizeti utána a járulékát.) Vagyis az idült kábítószerfüggést betegségként kezelik. A herointerápia pedig csupán része a tíz éve kidolgozott és működő átfogó drogpolitikának, amelyben a megelőzés, a függőség felszámolásának és a társadalmi visszailleszkedésnek a segítése, a terjesztőkkel szembeni határozott büntetőjogi fellépés kapja a főbb hangsúlyokat. Dr. Marset szerint szó nincs arról, hogy Svájcban rosszabb lenne a droghelyzet, mint más európai országokban, vagy hogy az állami heroinadagolás a tehetetlenség beismerését jelentené. A kábítószerfogyasztáshoz kapcsolódó bűnözés, illetve a drogos halálesetek számának a kilencvenes évek közepéhez viszonyított drasztikus csökkenése éppen ennek ellenkezőjét bizonyítja.