Rövidre és átütő erejűre tervezik az akciót

Az Irak elleni háború terveinek elkészítésére éppen egy évvel ezelőtt adott parancsot a Fehér Ház Tommy Franksnak, a tampai (Florida) székhelyű Középső Parancsnokság, a Centcom négycsillagos tábornoki rangú vezetőjének. Ő akkor százezer főben és öt repülőgép-hordozóban gondolkodva kezdte meg a vázlatok kidolgozását. Bár folyamatosan a nagyságrendek szűkítésére utasították, azok lényegében változatlanok maradtak.

A hadműveletek tényleges megkezdésének időpontjára a Perzsa-öböl tágabb térségében összevont brit-amerikai erők létszáma megközelíti ugyan a 300 ezret, de a közvetlen hadműveletekben mintegy 150 ezres részvétellel számolnak; a repülőgép-hordozók száma pedig ugyanúgy öt, mint a tervezés első pillanatában. Velük szemben áll az iraki fegyveres erők 400 ezer katonája, akik közül csak a Köztársasági Gárda és a különleges alakulatok mintegy 20 ezer fős alakulatait tekintik ütőképesnek. Az iraki erők technikai felszereltségét elavultnak minősíti a szakirodalom, színvonala a nyolcvanas évekét idézi. Igaz ez a vadászgépekre, a páncélosokra, a precíz irányítás nélküli Scud rakétákra. Éppen a napokban semmisítettek meg az ENSZ követelésére mintegy nyolcvanat a feltételezett 100-120 darab közül a 180 kilométer hatósugarú Asz-Szamúd rakétákból, de ezeknek sem volt célra vezérlő rendszerük. Bizonytalansági tényezőként jelentkeznek a vegyi és biológiai fegyverek, melyekről Bagdad azt állítja, nem rendelkezik velük, de az amerikai hadvezetés számára ez az egyik legnagyobb kérdőjel.

Amerikai oldalon újdonságnak számítanak a "repülő tankokká" továbbfejlesztett AH-64D helikopterek; ezek korábbról ismert A változatát új radarokkal és rakétákkal szerelték föl. Most a bevetni tervezett bombák 80 százaléka lesz úgynevezett "okos" eszköz, szemben az első Öböl-háború 10 százalékos arányával. Ezeket a JDAM-eket (közvetlenül célra vezérelt lövedékek) műholdról irányítják, céljukat automatika segítségével érik el, tájékozódásukat nem zavarja sem füst, sem szélsőséges időjárás. Beveti az amerikai hadvezetés az M-1 páncélosokat, a B-2 bombázót is.

A koszovói és az első Öböl-háborúval ellentétben ezúttal az amerikai hadvezetés a földi erőket a légierővel egyenértékűen kívánja alkalmazni. A földi támadás három irányból indulna: Kuvaitból, Jordániából és északról (oda ugyancsak Kuvaitból légi úton átdobott ejtőernyősökkel). A Bagdad és Tikrit közötti 160 kilométeres terület kivételével az egész országot egy hét alatt tervezik megszállni, a főváros stratégiai célpontjainak egyidejű masszív bombázásával. A megszállt területeken azonnal bevezetnék a humanitárius segélyezést, ezzel szigetelve el morálisan a lakosságot az uralkodó rezsimtől, minek következtében - a várakozás szerint - a központi rész is fellázad az elnök és környezete ellen. Az ország többi részén a gyors elfoglalás következtében épen meg lehetne őrizni az infrastruktúrát, mindenekelőtt az olajkutakat.

A feltételezett halálos áldozatokról nem közöltek becsléseket, de sejtetik, hogy számuk meg fogja haladni a tízes nagyság-rendet ("steril háború nincs"). Amerikai részről azt is értésre adták, hogy az "élő pajzsok" külföldről érkező résztvevőit az iraki kormány szolgálatában álló szereplőknek tekintik, s ekként kezelik őket.