A közelmúlt orosz gazdaságtörténetének újraírása

A kommunizmusból a kapitalizmusba való átmenetnek 1991 után Oroszországban soha nem látott virágzást kellett volna hoznia. Nem hozott. Az 1998. augusztusi rubelválság idejére a kibocsátás közel a felére esett, és a lakosság két százalékát sújtó szegénység 40 százalék fölé emelkedett.

Oroszország azóta figyelemre méltó teljesítményt ért el, bár GDP-je még mindig majdnem 30 százalékkal marad el az 1990-es szinttől. Négyszázalékos éves gazdasági növekedés mellett Oroszország gazdaságának még egy évtizedre lesz szüksége ahhoz, hogy visszatérjen oda, ahol a kommunizmus összeomlásakor volt.

Egy két évtizedig tartó átmenet, amelynek során hatalmas mértékben nő a szegénység és az egyenlőtlenség, míg kevesek meggazdagodnak, nem nevezhető a kapitalizmus vagy a demokrácia győzelmének. Ráadásul a hosszabb távú kilátások közel sem rózsásak: az 1990-es szint pusztán tíz százalékán álló beruházásokkal ? még ha azok allokációján javítanak is ? hogyan tartható fenn a növekedés?

Az IMF-stílusú neoliberálisok most egy olyan értelmezéssel állnak elő, amely egy megkésett győzelmi jelentéssel ér fel. Véleményük szerint a gazdasági hanyatlás 1998 előtti időszaka az átmenet megakadását tükrözte, míg a rubelválság végre akcióba lendítette a hatóságokat, és a mélyreható reformok végrehajtását fellendülés követte.

De a valódi magyarázatot máshol kell keresni - és az sokkal egyszerűbb. 1998-ig a rubel túlértékelt volt, lehetetlenné téve a hazai gyártók számára, hogy versenyezzenek az importtal. Az IMF nem akarta, hogy Oroszország leértékelje valutáját, és több milliárd dollárt adott az árfolyam fenntartására. Az IMF és az amerikai pénzügyminisztérium attól tartott, hogy bármely változás az infláció újbóli feléledését eredményezné, mert nem vagy alig volt kihasználatlan termelőkapacitás.

Ez egy figyelemre méltó beismerés volt: ezek a tisztviselők nyilvánvalóan azt hitték, hogy politikájuk Oroszország gazdasági kapacitásának közel felét tönkretette mindössze néhány év alatt - a pusztításnak ilyen fokára még Hitler náci hadseregei sem voltak képesek. Félretolták az arra utaló mikroszintű adatokat, hogy volt kihasználatlan kapacitás, mint ahogy azt a világbanki tanulmányt is figyelmen kívül hagyták, amely szerint új IMF-hitelek nem állítanák helyre a gazdasági növekedést, csak még jobban eladósítanák az országot.

Az eredmények megjósolhatóak voltak: az 1998-as mentőakció nem működött, de a leértékelés igen. Kiderült, hogy hatalmas kihasználatlan kapacitás állt rendelkezésre, és az importhelyettesítés még a pénzügyi felfordulás közepette is hamar megkezdődött. A leértékelés utáni évben a behozatal közel 50 százalékkal esett, mivel a fogyasztók orosz gyártmányú élelmiszer, ruha és más áruk vásárlására kényszerültek.

Később a magas világpiaci olajárak újabb lökést adtak a gazdaságnak, alapot teremtve a beruházásoknak és az expanziónak. A nyereségből mód nyílott a terjeszkedésre. Tőkekorlátozásokat - egy újabb neoliberális mumus - vezettek be, és a hazai befektetők New York, Ciprus vagy a Cote d'Azur helyett otthon kerestek lehetőségeket.

Igen, a piacgazdaság ösztönözhet jólétteremtésre. Sajnos a megelőző évek IMF-programjai alatt a magas kamatlábakkal, törvénytelen privatizációval, rossz vállalatirányítással és tőkepiaci liberalizációval jellemezhető piacgazdaság csak a vagyon elherdálására ösztönzött. A növekedést a gazdasági környezet megváltozása indította el, amelyet Oroszország maga hajtott végre.

Az 1999 decemberében megválasztott reformista parlament Vlagyimir Putyin reformista kormányzatával közösen csökkentette az adókulcsokat, átszabta az igazságszolgáltatási rendszert, jogszabályba iktatta a föld magántulajdonát, és új banktörvényeket fogadott el. Ezek előrevivő reformok, de nem magyarázzák meg a válság utáni robbanásszerű növekedést, amely még bármelyikük elfogadása, nemhogy életbelépése előtt megkezdődött. Valóban, még a fizetésképtelenség és a leértékelés zűrzavarában is ? és a leértékelés hatásának általában 12-18 hónapos késlekedése ellenére ? Oroszország 1999 végére évi 5,4 százalékkal növekedett.

Hosszú távon nemcsak a gazdasági növekedés üteme miatt kell aggódni, de a kialakuló társadalom típusa miatt is. Oroszország úgynevezett reformerei számára a tulajdon 1990-es években kialakult hatalmas koncentrációja egészen addig nem ad okot az aggodalomra, amíg növekedést eredményez.

Van azonban a piacgazdaságnak egy másik víziója is, egy olyan, amely nagyobb egyenlőségen alapszik, és amely a piacok erejét nemcsak a kevesek, hanem a társadalom egészének felvirágoztatására fordítja. Nem meglepő, hogy az oroszországi átmenet ezt nem érte el. Ez a cél nem lebegett a reformerek szeme előtt. A nagy paradoxon az, hogy gazdasági szemléletük olyannyira mesterkélt, olyannyira ideológiai indíttatású volt, hogy még a gazdasági növekedés előmozdításának szűkebb célkitűzésében is kudarcot vallottak. Amit elértek, az a puszta hanyatlás volt.

Ezen a történelem semminemű újraírása nem változtathat.



Copyright: Project Syndicate