Szédületes fejlődés előtt áll Kína
Azok, akik nem szereztek személyes tapasztalatokat Kínában, el sem tudják képzelni, milyen országgá vált - hangoztatják egybehangzóan azok a magyarok, akik az ázsiai országban dolgoznak. S való igaz, szinte sokként éri a száraz makroszámokat ismerő odalátogatót az a fejlődés, amit az ország láthatóan napról napra produkál.
Hat körgyűrű, tízsávos utak, három-négy szintes alul-, felüljáró-csomópontok, gomba módra szaporodó csupa üveg felhőkarcolók, a földből napról napra kibújó lakótelepek, mintegy millió gépkocsi, a magyar kínálatot is meghaladó szupermarketek, mobilozó, dolgukra siető emberek békésen megférnek a gondolkodássablonoknak inkább megfelelő biciklisták, filléres piacok, nyomorúságos boltocskák és a folyamatosan bontott nyomortanyák mellett. Mind a kettő Peking: a legmodernebb városokat idéző (attól csak a kínai építészeti hagyományokat az épületek tetején, illetve bejáratánál kialakított pagodaszerű felépítmények miatt különböző) XXI. századi városrész éppen úgy a mai Kína része, mint az elmúlt évszázadok történelmének hatásait magán viselő városrészek.
Kína elmúlt évekbeli mérhetetlenül gyors fejlődése szembeötlően tükröződik a fővároson s az országot ismerők szerint másutt is. Miként az is feltűnő, hogy élesen elválik egymástól az ideológiai és a napi lét. Más szóval: az odalátogató számára úgy tűnik, az egypártrendszer (ami elvben nem is az, hiszen több párt is működik) csak arra kell, hogy legyen egy központi hatalom, amely vasszigorral és kemény kézzel bevezeti a piacgazdaságot az országban. Piacgazdaság pedig van: a hivatalos statisztikák szerint is egyharmad-egyharmad ma már az állami, a kollektív-szövetkezeti s a magántőke súlya a gazdaságban, ám nem hivatalosan az utóbbiét már 50 százalékra teszik.
Kína 1979 óta folytatja a reformpolitikát. A mindenkori vezetés pragmatikusan áll a politikai-társadalmi-gazdasági kérdésekhez, s erőteljesen csökkentette-csökkenti az ideológia szerepét a gazdaságpolitikában. A legfőbb szempont a politikai és társadalmi stabilitás, a gazdaság hatékonysága s a társadalmi jólét feltételeinek megteremtése. Ennek érdekében a központosított hatalom nagy hangsúlyt fektetett és helyez ma is a lakossági jövedelmek és fogyasztás növelésére, az új üzleti vezetési rendszerek meghonosítására, emelendő a gazdaság hatékonyságát.
A nyolcvanas években Kína megpróbálta ötvözni a központi tervezést a piacgazdaság irányába mutató reformokkal, azzal a céllal, hogy növeljék a hatékonyságot és az életszínvonalat, valamint a technológiai minőséget anélkül, hogy elfusson az infláció, a munkanélküliség és a költségvetés hiánya. Mezőgazdasági reformok következtek: a megszüntetett kommunarendszer helyett olyan háztáji jellegű szisztémát vezettek be, amely nagyobb döntési lehetőséget biztosít a földet művelőknek. Emellett ösztönzést kapott a falusi vállalkozások indítása, az állami vállalatok önigazgatása, a piaci verseny, valamint a külfölddel való közvetlen kapcsolatok. Mindezek eredménye az évi átlagosan 7-8 százalék körüli gazdasági növekedés, a két számjegyű (tavaly közel 50 százalékos) exportbővülés s a külföldi működőtőke beáramlásának elképesztő felgyorsulása volt (tavaly 52,7 milliárd dollárt fektettek be külföldiek - részben külföldi kínaiak - az országban). Mindennek lökést adott a helyi hatóságoknak mind szabadabb kezet biztosító gazdasági decentralizáció, valamint a különleges gazdasági övezetek gomba módra való szaporodása (napjainkra mintegy kétezer ilyen működik az országban), miként az ipari parkok rendszerének elterjedése is. S habár a gyors fejlődés és reformok túlfűtötték a gazdaságot, egy sor beavatkozással a központi hatalom úrrá lett a helyzeten.
