Regionális vagy nemzeti felzárkózás?

A 90-es évek modern, úgynevezett endogén növekedéselméletei határozottan állították, hogy egy adott ország gazdaságpolitikája és országspecifikus tényezői döntő hatást gyakorolnak a felzárkózásra. Ezek döntő hatást gyakoroltak a 2000-ben megszületett váltómozgás-elméletre (trade-off elméletre), mely a tudomány jelenlegi állását képviseli.



>> A tudomány mai állása

Az elmélet lényegét egy mondatban is össze lehet foglalni: ha egy elmaradott nemzetgazdaság elkezd konvergálódni a nemzetközi átlaghoz, akkor a nemzetgazdaságon belül, a belföldi régiók között divergencia - de legalábbis lassuló konvergencia - lesz megfigyelhető, azaz a fejlett régiók gyorsabban, a fejletlenek pedig lassabban fognak növekedni.

Az elmélet szerint a jelenség fordítottja is igaz: ha egy fejletlenebb nemzetgazdaságon belül a régiók között konvergencia megy végbe, a nemzetközi átlagtól folyamatosan távolodni fog, vagy legalábbis a felzárkózás ütemének lassulása lesz megfigyelhető.

A felzárkózást ugyan döntően befolyásolják az országspecifikus tényezők és a gazdaságpolitikák, de az elmélet kimondja, hogy ezen tényezők eltérően fejtik ki hatásaikat az országokra és a régiókra.



>> Váltómozgás az EU-ban

Írországban tökéletesen megfigyelhetőek voltak a váltómozgás-elmélet folyamatai: azzal, hogy a 90-es évek elején elkezdődött ez az irdatlan gyors reálkonvergencia nemzetgazdasági szinten, belföldön az egyes régiók között divergencia volt megfigyelhető. Agglomerátumok alakultak ki Dublinban, a sziget déli és keleti régióiban, míg az északi, nyugati és a belső területek egyre inkább leszakadtak a nemzetgazdasági átlagtól. Ez a divergencia csak a nemzetgazdasági színvonalhoz képest következett be, de az EU15-átlaghoz képest nem. Még ezen leglassabban növekvő ír régiók növekedési üteme is gyorsabb volt ugyanis, mint az EU15 növekedési ütemének átlaga.

Az 1980 és 1996 közötti időszakban Spanyolországban - a váltómozgás-elméletnek megfelelően - folyamatos távolodás volt megfigyelhető a régiók jövedelemszintjei között, és a leggyorsabban növekvő, legfejlettebb agglomerátumokat Madrid és Katalónia képezte. A váltómozgás-elmélet teljesülése ellenére a két leglassabban fejlődő régió, Asztúria és Kantábria kivételével az összes régió növekedése gyorsabb volt, mint az EU15 átlagos növekedése. Erősen érezhető volt tehát ebben az időszakban a nemzetgazdaságon belüli divergencia, de az EU átlagától csak a fenti két régió divergált.

A váltómozgás-elmélet Görögország példájával is jól bizonyítható. A 80-as évek lassú növekedése ugyanis a fő agglomerátumok - Athén és Szaloniki - és az ország centrális területeinek stagnálásával, sőt a 80-as évek első felében csökkenésével volt magyarázható, miközben 1979 és 1994 között egyes elmaradottabb szigetcsoportok nemcsak a nemzeti, hanem az EU-átlagnál is gyorsabb növekedést produkáltak. A regionális különbségek csökkenése pontosan a nemzetgazdasági szintű divergálásig, 1991-ig tartott. Ettől kezdve Athén és Szaloniki újra gyors növekedést mutatott fel, ami a 90-es évek első felében a regionális különbségek újabb növekedéséhez vezetett.

A váltómozgás-elmélet empirikus vizsgálata tekintetében Portugália esetében kétes elemzések születtek. A NUTS II. felosztás alapján vizsgált elmaradottabb régiók ugyanis gyorsabb növekedést produkáltak 1988 és 1996 között, mint a legfejlettebb liszszaboni és portói agglomerációk, ami ellentétben áll a trade-off elmélettel. A NUTS II. régiók azonban Portugáliában egyenként magukban foglalnak elmaradott, illetve fejlett területeket, azaz nagyon heterogének.

Az ismertetett adatok és felmérések alapján nagyon nagy valószínűséggel állítható, hogy az elmélet az EU gazdaságára érvényes.



>> Magyarország helyzete

A négy országban lezajlott trade-off folyamatok rendkívül hasonlítanak Magyarország elmúlt majdnem egy évtizedének folyamataira. A 90-es évek közepe óta ugyanis, amióta Magyarország nemzetgazdasági szinten tartósan gyorsabb növekedést mutat fel, mint az EU15, regionális szinten a kevésbé fejlett régiók divergálnak a nemzetgazdasági átlagtól. Budapestnek és vonzáskörzetének, valamint Észak- és Közép-Dunántúlnak folyamatosan nő az országos GDP-ben való részesedése, míg a többi kevésbé fejlett régió gazdasága lassabban növekszik, mint az országos átlag.

Meg kell jegyeznünk azonban azt is, hogy az egy-két leglassabban növekvő régiót leszámítva valamennyi magyar régió gyorsabban nőtt az elmúlt években, mint az EU15 átlaga, azaz szinte minden terület felzárkózásban volt az EU tagállamaihoz.

Nem véletlen, hogy ezek a magyar folyamatok nagy hasonlóságot mutatnak az EU kohéziós országaiban tapasztalt folyamatokkal, hiszen ezek a gazdaságok szerkezetileg sok tekintetben hasonlóságokat mutatnak Magyarországgal. Joggal merülhet fel tehát a kérdés, hogy vajon ezek a váltómozgás-folyamatok folytatódnak-e a későbbiekben az EU-csatlakozás után is Magyarországon. Véleményem szerint középtávon, 10-15 éves időintervallumban igen.

Felthető a kérdés: hogyan lehetne a nemzetgazdaság felzárkózási tendenciáját úgy tartóssá tenni, hogy közben a fejletlenebb régiók ne szakadjanak le a nemzeti átlagtól, vagyis módosítható-e gazdaságpolitikai eszközökkel a trade-off kapcsolat a nemzeti felzárkózás és az országon belüli reálkonvergencia között.



>> Módosítható a trade-off?

Egyértelműen ki kell jelentenünk: jelenlegi ismereteink alapján az alcímben megfogalmazott kérdésre a válasz: nem. Az állam legfeljebb annyit tehet, hogy választ a két "trade-off tényező" közül, hogy melyiket választja, de a gazdaságpolitika nem tud olyan környezetet teremteni, amelyben a trade-off kapcsolat a nemzeti és a regionális felzárkózás között megszűnne.

Jó példa erre a görög eset. Görögországban a 80-as években határozott kormányzati szándék volt a régiók közti jövedelemkülönbségek csökkentése, és ezt a vezetés aktív gazdasági beavatkozásával próbálták elérni. A költségvetési támogatások és kormányzati megrendelések odaítélésénél protekcionista megkülönböztetéseket tettek, és előnyben részesítették a vidéki területeket.

A hatékonyság nemzetgazdasági szinten romlott, a növekedési ütem visszaesett, így az állami intézkedések végül csak erősítették a váltómozgás-folyamatokat. A 90-es években azonban már a görögök is piacvezéreltebb gazdaságpolitikára tértek rá. Mind az elmélet, mind pedig a tapasztalatok igazolják tehát, hogy egy gazdaságpolitika csak úgy képes a közép-hosszú távú növekedési ütemet maximalizálni, ha piackonform módon avatkozik be a gazdaságba, azaz a beavatkozás közben a piaci allokációs mechanizmusokat nem torzítja. Az állam feladata tehát egyrészt a liberalizáció és egy új, egységesebb piaci struktúra kialakítása.

A négy ország empirikus példája is arról tanúskodik, hogy az a legnyitottabb és leginkább liberalizált Írország volt a legsikeresebb, amelyben a növekedés technológiavezérelt volt, azaz a fejlődést nem a termelési tényezők fokozottabb kihasználása, hanem a termelékenység javulása eredményezte. Portugália és Spanyolország is jelentős eredményeket ért el a reálgazdasági nyitottság megvalósítása tekintetében, de távolról sem akkorát, mint Írország.

A két ibériai ország továbbra is nagy hangsúlyt fektetett a munkanélküliség leszorítására és a termelési tényezők fokozottabb kihasználására. A beruházások legjelentősebb részét itt az állami megrendeléseknek köszönhetően az építőipari és infrastrukturális beruházások tették ki, ellentétben az Írországban tapasztalt gép- és berendezésberuházási dominanciával, melyet a piac vezérelt.

Mind a két fent leírt gazdaságpolitika hosszú távon felgyorsítja valamennyi régió fejlődését, de a régiók közötti egyenlőtlenségeket nem szünteti meg. A négy ország példáján láthatjuk, hogy, az állam akár a szállítási és közlekedési infrastruktúra-fejlesztésre koncentrál, akár a technológiaintenzív telekommunikációs infrastruktúra-invesztícióra, hozzájárul az összgazdasági teljesítmény növekedéséhez, de egyik ország esetében sem hozott országon belüli reálkonvergenciát.

A trade-off tehát állami beavatkozással nem oldható fel, ugyanakkor fontos megérteni, hogy ez nem feltétlenül probléma: a régióknak is eljön az idejük, hiszen a nemzeti felzárkózás bekövetkezte után törvényszerű az országon belüli reálkonvergencia. Így az első évek látszólagos sikertelensége közvetve az országon belüli különbségek hosszabb távon történő megszűnését is szolgálja.



>> A humántőke szerepe

Magyarország nemzeti fejlesztési tervét szemügyre véve látható, minimum 15 évnek kell ahhoz eltelnie, hogy az infrastruktúra fejlettsége megközelítse az Európai Unió jelenlegi fejlettségi szintjét. Ameddig az nft-ben kitűzött minimális célok nem valósulnak meg, nem várható, hogy a 7-8 éve érvényesülő váltómozgás-folyamatok visszájára forduljanak, és a nemzeti és regionális konvergenciák egyszerre jelentkezzenek Magyarországon.

Az államnak van még néhány eszköze, amellyel képes csökkenteni a regionális különbségeket. Ezen eszközök közé tartozik a humántőke regionális fejlesztése, mely Portugáliában kapta a legnagyobb hangsúlyt. A 90-es évek elején a humántőke fejlettségi szintjét illetően még súlyosan lemaradt Portugália az évtized közepén reformokat indított el, mellyel decentralizáltabbá, liberalizáltabbá tette oktatási rendszerét. Ez nagymértékben hozzájárulhat a termelékenység növeléséhez és a régiók felzárkózásához. Mivel az oktatási rendszer kiépítése és a diákok kiképzése hosszú éveket, vehet igénybe, ezeknek az intézkedéseknek is csak hosszú távon jelentkeznek a kedvező hatásai.

Az oktatás fejlesztésének re-gionális felzárkóztató hatásait a munkaerő-piaci mobilitás jelentősen csökkentheti. Számos esetben kimutatható volt, hogy azokban az országokban, ahol a munkaerő áramlása flexibilis, ott a humántőke állami fejlesztése egyáltalán nem gyengítette a váltómozgás-folyamatokat.

Magyarországon a munkaerőpiac mobilitása alacsony-közepes szinten áll európai összehasonlításban. A nagymértékű strukturális munkanélküliség ellenére nem figyelhető meg olyan tendencia, mely szerint a munkaerő az agglomerációkba áramolna, sőt az utóbbi években Budapest lakossága még csökkent is. Ilyen rugalmatlan munkaerő-piaci helyzetben (melynek oka elsősorban kulturális, társadalmi és földrajzi) eredményes gazdaságpolitika lehet a humántőke regionális fejlesztése, valamint a decentralizált és versenyeztetett oktatási struktúrák kialakítása. Ez ellen szólhat azonban az, hogy pontosan a képzettebbek mutatnak nagyobb mobilitást, és a képzetlenek nagyobb rugalmatlanságot.



>> Korlátok és lehetőségek

Tanulságként elsősorban azt tudnánk levonni, hogy a gazdaságpolitika azt képes befolyásolni, az EU-hoz való felzárkózás milyen ütemben és milyen sikeresen menjen végbe, de a váltómozgás-folyamatok ellen marginálisan kicsi befolyása van. Az ismertetett gazdaságpolitikák egyike sem volt képes teljesíteni azt a célkitűzést, hogy a nemzetgazdaság Európai Unióhoz történő felzárkózása már középtávon is a nemzetgazdaságon belüli regionális különbségek csökkenésével párhuzamosan valósuljon meg.

Nem szabad azonban ezért magunkat hibáztatni, mert ez a fejlődés természetes velejárója! Éppen ellenkezőleg: ha bármilyen protekcionista intézkedéssel ez ellen próbálunk lépéseket tenni, azzal csak rosszat teszünk az egész gazdaság fejlődésének.

Igaz, hogy az elmélet szerint a gyors nemzeti felzárkózás a régiók közti különbségek növekedéséhez vezet, azonban ha a gazdaságpolitikát sikeresen valósítjuk meg, kárpótolhat minket az, hogy elérhetünk egy olyan gyors fejlődést is, hogy még az ország legszegényebb és leglassabban fejlődő területei is, annak ellenére, hogy az országos átlagtól távolodni, az EU átlagához folyamatosan közeledni fognak.