Lassan, de biztosan formálódik a kormánydöntés
Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) májusban figyelmeztetett: változtatásra szorul a gyógyszerár-támogatási rendszer, a 217 milliárdos költségvetés nem lesz elég a patikákban receptre kiváltott orvosságok árának támogatására. Az év első négy hónapjának tényleges gyógyszerkiadása meghaladta a 74 milliárd forintot. Ehhez persze hozzátartozik, hogy a gyógyszerkasszát - amolyan pufferszerepet szánva számára - évről évre alultervezik, aztán a költségvetési zárszámadásnál sorra-rendre feltöltik a hiányzó milliárdokkal.
A nálunk gazdaságilag fejlettebb országokban is különféle technikákkal próbálják visszafogni a gyógyszerkiadásokat, persze egyáltalán nem mindegy, milyen alapról indulva. Amíg ugyanis az Európai Unióban az egy főre jutó GDP 23 170 euró volt 2001-ben, nálunk csupán 5690 (KSH). A World Pharmaceutical Markets 2001-es publikációja szerint Németországban meghaladta a 14 százalékot az egészségügyi kiadások GDP-részesedése, Franciaországban megközelítette a 10 százalékot, nálunk mindössze 6 százalék volt. Tény, az egészségügyi kiadásokon belül a gyógyszerköltségek 28 százalékos részaránya nálunk a legmagasabb, a németeknél körülbelül 12, a franciáknál 17 százalék. S ha hozzátesszük, hogy a gyógyszerárakban az egyes országok között nem túl nagy a különbség - nálunk a négy legolcsóbb árfekvésű európai állam ára alapján képezik azt -, kiderül: a 28 százalék már nem is olyan nagy. Különösen, ha tudjuk: a magyar lakosság beteg, dobogós helyen áll a világban a szív- és a daganatos betegségekben.
De hát szegény ember vízzel főz. S mivel az egészségügyre jutó költségvetésből a gyógyszer mellett a kórházak, a rendelők működésére is költeni kell, valakinek el kell dönteni: mire mennyi juthat. Csakúgy, mint azt: mit fizet az OEP a járulékokból összeszedett költségvetéséből, mennyivel egészíti ki azt az állam, s milyen ellátáshoz kell hozzájárulni a betegeknek.
A "valaki" sem az orvos, sem a beteg, sem az egészségügy háttéripara nem lehet. A döntés a mindenkori kormányzat kompetenciája. Az egészségügyre jutó pénzt azonban kizárólag a transzparencia elve alapján, az orvosi szakma, a betegszervezetek konszenzusával lehet költséghatékonyan felhasználni.
A kormány döntését segítendő készítette el az OEP az egészségügyi és a pénzügyi tárca szigorúan bizalmas előterjesztését, amely mérsékelni kívánja a biztosító gyógyszerkiadását. Csak annyi szivárgott ki a műhelyekben folyó munkákról, elképzelhető, hogy az egyes gyógyszercsoportok árához fix összegű támogatást adna a jövőben a tb.
Nincs is baj ezzel, ha az azonos hatóanyagú, az Országos Gyógyszerészeti Intézet által egyenértékűnek mondott orvosságok közül az olcsóbbak egyikét emelnék ki referenciaárnak, s aki ennél drágábbat óhajt, fizesse meg a különbözetet. Ám az egyes betegségekre alkalmazható, hasonló hatásmechanizmusú, de különféle hatóanyagú készítmények közös csoportba sorolásával és fix támogatásával már csínján kell bánni.
Vegyük például a magasvérnyomás kezelésére való több tucat, különböző hatóanyagú szert, amelyek ára pár száz forinttól több ezerig terjed, s egyelőre a tb az ár 90 százalékát állja, csupán 10 százalék a beteg terhe. Egyesek szerint ha e termékkörben megvalósulna a betegség csoportos fix támogatása, a tb évi 7 milliárd forint megtakarítást érne el. Számtalan helye lenne ennek az öszszegnek az egészségügyben. Igen ám, csak az effajta takarékoskodás nem képzelhető el a sok országban alkalmazott gyógyítási protokollok alkalmazása nélkül. Ezekben határozza meg a szakorvosi grémium a terápiát, s hogy a betegnek elsőként melyik olcsóbb készítményt írja fel a doktor a társadalombiztosítás támogatásával, s csak akkor kapjon drágábbat a tb kontójára, ha az nem használ, vagy a mellékhatásai miatt nem alkalmazható számára. A baj csak az, hogy nálunk hiányoznak a gyógyítási protokollok, márpedig ha a fűnyíróelv beindul, nem sok jóra számíthat a beteg.
A hazai és a külföldi cégek képviseletét ellátó egyesületek gyógyszer-megtakarítást szolgáló tanulmányaiban, érthetően, a tb-kassza védelme mellett saját érdekeik is megjelennek. Van, aki az úgynevezett támogatásvolumenben látja a kiutat. Ennek lényege: az OEP és a gyógyszercég előre megállapodik termékeinek egyévi forgalmáról, s ha azt túllépi, a cég a többlettámogatás összegét viszszafizeti a tb-nek. E technika bevezetéséhez azonban szükség lenne az egyes megbetegedések pontos statisztikájára s az OEP célzott ellenőrzési rendszerének működésére.
Vannak, akik a cégek promóciós munkájának visszafogásában látnak megtakarítási lehetőséget. Hallani lehet ugyanis olyasmiről, hogy egyes doktorok pár ezer forint díjat kapnak egy-egy cégtől, ha az ő készítményét rendelik a betegnek. Több mint baj, ha ez így van. A promóció kordában tartásának egyik külfödi példája, hogy a vényköteles termékek előző évi forgalmának bizonyos százalékában állapítják meg azt a hatóságok. Továbbképzések, konferenciák cégek általi támogatására ugyanis - csakúgy, mint a fejlett világban - nálunk is szükség van.
Bizonyára hatástanulmányok előzik meg az új gyógyszerár-támogatási rendszer bevezetését, s nem marad el az érintettekkel való konzultáció sem. Egy dologban már megvan a konszenzus: változtatni kell. Mégpedig sürgősen.
