Silvio Berlusconi, a sakkban tartott miniszterelnök

A 60-as években az elsők közt látta meg, hogy Milánó modern metropolissá válik, amelyet amerikai mintájú elővárosok vesznek majd körül. A vagyonát és szerencséjét így az ingatlanfejlesztésben alapozta meg. Tizenöt évvel később Berlusconi úr megértette, hogy az olasz állami tévémonopólium nem képes a túlélésre, ezért útjára indította a mára Olaszország legnagyobbikává vált magán-médiacsoportot. A televíziós és az ingatlanüzletben azonban nem válhat senki nyerővé, ha nincsenek meg a szükséges politikai kapcsolatai. Berlusconi mindkét ágazatban azzal nyert, hogy a szocialisták mellé állt, akik akkor az olasz politikai élet emelkedő csillagainak számítottak. Társulása a 70-es évek legbefolyásosabb milánói politikusával, a 80-as években hosszú ideig miniszterelnökként tevékenykedő Bettino Craxival már korán kezdődött. A politikai kapcsolatok viszont még nem tesznek politikussá valakit. Az üzletből a politikára való átnyergelés valójában nem Berlusconi saját választása volt. Médiacsoportja 1990-re bajba került, mert meggyengítette a túlzott diverzifikálás (a kiskereskedelmi üzletágba való belépés pedig majdnem tönkretette). Nagyjából ugyanebben az időben a korábbi miniszterelnök, Craxi Tunéziába menekült, miután az olasz bíróságok vizsgálatot indítottak ellene a "tiszta kezek" kampány keretében. Craxi menekülése vagy száműzetése után Berlusconi úgy érezte, hogy elveszett az a megbízható politikai támogatás, amelyre szüksége volt. Ezért elhatározta, hogy ő maga lesz a saját politikai szponzora. Amint az Olaszország történelmében gyakran megtörtént, Berlusconinak bőven bejött az a számítása, amellyel az 1994-es választások előtt röviddel - Forza Italia néven - politikai pártot alapított. A politikában való járatlansága miatt azonban az első kormány hat hónap után összeomlott. Bárki más, hasonló vagyonnal, valószínűleg feladta volna, ő azonban maradt, és hat éven keresztül vezette az ellenzéket. Eltökéltségét bőségesen honorálta, hogy 2001-ben egyértelmű győzelmet aratott, sőt egyértelműnek látszó mandátumot kapott az ottani viszonyok megváltoztatására. Ez alkalommal szintén nem maradt választása: a 90-es évek végén a kegyvesztett szocialistákkal fenntartott múltbeli kapcsolata utólag is üldözte őt, politikai és jogi értelemben egyaránt. Az ügyészektől való megszabadulásra az egyetlen esélyt az kínálta, hogy ellenőrzést szerez a parlament felett, majd előterjeszt egy törvényt, amellyel meggátolhatja az ellene indított korrupciós pereket. Ez a stratégia immunitást biztosított neki az üldöztetés elől, amíg hivatalában van. Berlusconinak a hatalmon nyújtott teljesítménye a jó megérzés és a gyenge végrehajtás kombinációjából adódik. Az előzőre jó példa az 1994-ben végrehajtani tervezett nyugdíjreform, a gyenge kivitelezést pedig a bátorság hiányára vezetik viszsza, bármennyire furcsa legyen is. Már 1994-ben felismerte a nyugdíjrendszer átalakításának elkerülhetetlenségét, evégett határozott törvénytervezetet nyújtott be. Egy erre válaszul meghirdetett általános sztrájk azonban elég volt reformterveinek megfojtására. Néhány hónappal ezelőtt bátran az USA mellé állt az iraki háború ügyében, mégpedig az ország lakosságának és politikai koalíciójának többsége ellenében. Később maga is megijedt határozott fellépésétől, és egy csaknem láthatatlan szövetségessé szürkült. Korábbi retorikája ellenére nem ment el (vagy nem hívták meg) az Azori-szigeteken Bush elnökkel tartott csúcstalálkozóra, ahol meghozták a háborúról a végső döntést. A munkaügyi reformok ügyében frontális küzdelembe bocsátkozott a szakszervezetekkel, ehhez azonban rossz harcmódot választott. Az olasz munkatörvénykönyv híres XVIII. cikkelye kimondja, hogy egy bíróság visszahelyezhet valakit állásába, ha úgy véli, hogy igaztalanul bocsátották el. A szóban forgó cikkely elvileg ugyan roppant fontos, a gyakorlatban azonban alig van jelentősége. A küzdelem kimeneteleként éles szembenállás alakult ki a szakszervezetekkel, ami elvonta a figyelmet a sokkal fontosabb munkaügyi reformokról. Ellentétben azzal, ami 1994-ben történt, Berlusconi jelenlegi kormánya túléli a támadásokat, de csalódnia kell annak, aki valamilyen szabadpiaci forradalomban reménykedett. Nem volt számottevő adócsökkentés, és a nyugdíjreform még mindig várat magára. A nagy hatalmú pénzügyminiszter, Giulio Tremonti gyakran és okkal beszél a gazdasági reformok szükségességéről, mégsem történik semmi, nehogy sztrájkba lépjenek a tömegközlekedési dolgozók. A mérsékelt jobboldali szavazók, akik a Reagan-Thatcher korszakra emlékeztető (kissé felvizezett) olasz reformokat vártak, mélységesen csalódtak. Berlusconi azzal igyekszik palástolni a tétlenségét, hogy ijesztgeti a saját szavazóit: a mérsékelt baloldal megválasztása egyet jelentene az ördöggel (azaz a kommunistákkal) való lepaktálással. Az olaszok azonban ennél okosabbak, amint azt a júniusi közigazgatási választások is mutatják. Miért veszítette el a 60-as, 70-es évek bátor látnoka politikai csillogását? A válasz részint abban áll, hogy nem az 1960-1970-es években vagyunk, és Berlusconi is negyven évvel idősebb lett, az utóbbi tíz évet pedig a római politika világában töltötte. Itt megtanulta a politikai és a személyes túlélés művészetét, miközben elveszítette vízióit és a kockázatvállaláshoz való vonzódását.



Copyright: Project Syndicate