Újabbnál is újabb dolgok a közgazdaságtanban

A keynesiánusok úgy gondolták, hogy az óvatos monetáris politika - a jegybanki kamatváltoztatásokkal mérsékelve a befektetői kiadások ingadozásait - hozzájárulhat a gazdaság stabilizálásához. Azt is hirdették azonban, hogy az összkiadások szintjének stabilan tartása érdekében - expanzív költségvetési politikával - a kormányoknak is készen kell állniuk a beavatkozásra. Hitük szerint egy ilyen politika örök időkre száműzheti a nagy világgazdasági válság idején látott tömeges munkanélküliséget. Mi több, gyakorlatilag garantálható a közel teljes foglalkoztatás.

A keynesiánusok előre látták, hogy a közel teljes foglalkoztatás növeli az infláció veszélyét. Végül is miért fognák vissza bérköveteléseiket a dolgozók és a szakszervezetek, ha a kormányok minden alkalommal növelik kiadásaikat, amikor magas munkanélküliség fenyeget? A magas bérkövetelések egyik nagy akadálya - a munkanélküliségtől való félelem - eltűnt. Mi helyettesíthetné?

Az 1945 utáni első generáció számára a legkézenfekvőbb válasz az volt, hogy korporatív szociális demokrácia helyettesítheti. A szakszervezetek a kormány kérésére mérsékelnék béremelési igényeiket, a kormányok pedig teljesítenék a szakszervezeteknek a közkiadásokra és a szociális biztonságra vonatkozó kéréseit.

A keynesiánus gondolkodás garantálta, hogy a nagy gazdasági válság nem tér vissza. De a kúszó infláció problémájára adott megoldása csak szükségmegoldás volt, és a 70-es években teljesen kudarcot vallott. Miután a legfontosabb ipari országokban a 70-es években elszabadult az infláció, a mainstream közgazdasági gondolkodás a "félig monetarista" csapásra váltott. Milton Friedman győzelme sosem volt annyira teljes, mint a keynesiánusoké, de az 1980-as évek közepére a politika irányítói világszerte elfogadták a következő állításokat:

>> A jegybankoknak hitelessé kell tenniük a hosszú távú árstabilitás iránti elkötelezettségüket;

>> A jegybankoknak el kell fogadniuk, hogy a munkanélküliség átlagos szintjét nem ciklikus, hanem strukturális tényezők határozzák meg, amelyekkel nem nekik kell foglalkozniuk;

>> Egy pénzkínálati növekedési cél meghirdetésével és fenntartásával a jegybankok könnyen tudathatják alapvető szándékaikat, hitelessé válhatnak, és a kívülállók számára lehetővé tehetik annak ellenőrzését, hogy valóban egészséges politikát követnek-e.

A monetarizmus a keynesia-nizmus tükörképe volt. Úgy látszott, garantálja, hogy az 1970-es évek inflációja nem tér vissza többé, nem kínált azonban megoldást a strukturális munkanélküliség Nyugat-Európában felbukkanó problémájára. Az elmúlt másfél évtized megmutatta, hogy a monetarizmus éppoly tehetetlen az áresések jelentette kihívással szemben, mint ahogy a keynesiánus recept alkalmatlan volt az infláció kezelésére.

Az 1970-es években és a 80-as évek elején sokan (magam is) a rossz döntéseket hibáztatták amiatt, hogy a szociáldemokrata rendszerek nem tudták tovább ellenőrzésük alatt tartani az inflációt. A politikusok nem értették meg, hogy a bérkövetelések viszszafogásának elkerülhetetlen ára volt a szociális biztonság kiterjesztése, a szakszervezeti vezetők pedig azt, hogy ha a korporatív szociális demokrácia nem fékezi meg az inflációt, akkor a politikai hatalom a jobboldal kezébe kerül, és az inflációt magas munkanélküliséggel fogják vissza.

Ma a világ vezető ipari hatalmainak vészes gazdasági körülményeit - több mint egy évtizedes stagnálás Japánban, defláció ott és Németországban, recesszió Németországban - sokan más rossz döntések számlájára írják. Az európai és a japán jegybank nem csökkentette elég gyorsan és kellő mértékben a kamatlábakat, a bankfelügyeletek nem léptek fel elég erélyesen a spekulatív hitelezés megugrásakor, a politikusok pedig nem voltak hajlandóak a költségvetési politika jelentős mértékű kiterjesztésére.

Nem lehet elvárni azonban, hogy a politikusok és a jegybanki kormányzók mindig jó döntéseket hozzanak: a jó politikákat úgy kell megtervezni, hogy akkor is működjenek, amikor az irányítók rövidlátóak, vagy rossz tanácsokat követnek. A 70-es évek inflációja a keynesiánus politikai gazdaságtan természetes kudarca volt. A Japánt, Európát és a kibocsátásnak a potenciális szinttől való jelentős elmaradása hosszú időszakának kilátásával talán az Egyesült Államokat is fenyegető defláció természetes következménye a világ vezető ipari hatalmainak makrogazdasági politikáját az 1980-as évek eleje óta kormányzó félig monetarista ortodoxiának.

Körbe-körbe forgunk. Bár ez nem egészen kör: egyetlen kormány sem engedné meg a likviditás 30-as években látott összeomlását, vagy a vállalati és banki csődök olyan hullámát, amely a teljes pénzügyi rendszert kockára tenné. Ez egy felfelé tartó spirál. A világ makrogazdasági nehézségei valóságosak, de nem vezetnek egy újabb világgazdasági válsághoz - nagyrészt éppen azért, mert a politika irányítói emlékeznek, hogy egyszer volt egy ilyen válság.

A keynesiánushoz és a félig monetaristához hasonló újabb gazdaságpolitikai forradalomra van szükségünk, amely nem téveszti szem elől (teljesen) elődeinek eredményeit, de kiküszöböli azok természetes hibáit.

Honnan jöhetne ez a forradalom? A következő közgazdasági forradalom talán Ben Bernanke Fed-kormányzó elképzeléseiből nő majd ki az aktívák árairól, a rossz hitelpiaci választások szerepéről, és arról, hogy nehéz időkben a jegybankoknak többet kell tenniük a rövid távú, nyílt piaci műveleteknél. Úgy véli, hogy a bankoknak meg kellene próbálniuk egy bizonyos szint fölött tartaniuk a kulcsfontosságú, hosszú távú kötvényárakat. Ez a bernankeizmus. Volna rá vevő?



Copyright: Project Syndicate