Cancúnban a "győztesek" is vesztesek voltak

A kudarc annál is fájóbb, mert - történelmi léptékkel - igen rövid időn belül a második: 1999-ben az ugyancsak a WTO égisze alatt megkezdett akkori tárgyalási forduló miniszteri tanácskozásán, Seattle-ban sem született eredmény. A különbség a kettő között csak annyi, hogy akkor nem is remélték a megkezdett forduló folytatódását - Cancúnban pedig az idei év végét azért megjelölték az újabb miniszteri tanácskozás dátumaként.

Már az első reakciók egyöntetűek voltak: a cancúni sikertelenség óriási károkat okozhat. Paradox módon abban is nagyjából egyetértenek a kormányzati képviselők, az üzleti élet reprezentánsai és az elemzők, hogy az egész dohai forduló ? amelynek a felezője volt a mostani találkozó ? többé-kevésbé valószínűsíthető sikertelenségének igazi nagy vesztesei pontosan azok a fejlődő országok lesznek, amelyek most még ünnepelnek. Ünnepelnek, mert úgy érzik, győzelmet arattak a vezető gazdasági hatalmak (mármint az USA és az EU) fölött, és demonstratívan bebizonyították: nélkülük többé már nem lehet nemzetközi megállapodásokat kötni, világgazdaságot "csinálni". Ám a politikai győzelem gazdasági károkat eredményez a győztesek számára is. A potenciális, de belátható veszteségek sora uganis hosszú.

Többen osztják annak a mali agro-üzletembernek a Reuters által citált, kiegyensúlyozott véleményét: a sikertelenség nyomán Afrika (és a többi fejlődő) ugyan veszített, de a nagyhatalmak is. Ez mindenki szégyene, állítják.

Furcsa módon nem az egész dohai tárgyalási forduló legkeményebb területe, a mezőgazdaság volt az a téma, amelynek kapcsán kimondták a miniszteri csúcs sikertelenségét: a kereskedelmet gátló eljárások és a korrupció szabályozása kérdésének taglalása vetett véget az ötnapos tanácskozásnak. A mezőgazdaság terén a legélesebb szembenállás három kérdésben volt: a belső támogatások, a piacra jutási feltételek és az exporttámogatások jövője váltotta ki a legnagyobb viharokat. A fejlett országokkal szemben aktívan együttműködött a világ lakosságának több mint felét és mezőgazdasági termelőinek háromnegyedét képviselő, a legnagyobb fejlődő országokat tömörítő úgynevezett G21, amely a napi közel egymilliárd dollárra becsült nyugati mezőgazdasági szubvenció ellen harcol. Ám közeledőben voltak az álláspontok, legalábbis ebben a kérdésben.

Az úgynevezett szingapúri témák ügyében - ha lehet - még élesebb ellentétek alakultak ki. A tőkeberuházási és a versenyszabályok, az állami beszerzések átláthatósága, a kereskedelmi eljárások, a korrupciót tartalmazó "csomag" egésze, esetenként egyes elemei elfogadhatatlannak bizonyultak. Ugyan az utolsó pillanatban a fejlettek egy része hajlandóságot mutatott a fejlődők hangadói által a legélesebben elutasított kérdéskörök - mint a tőkebefektetések - napirendre tűzésének elhalasztására, ám a reformcsomag megtárgyalására mégsem bólintottak rá a fejlődők. A helyzetet bonyolítja, hogy a fejlettek álláspontja sem egyforma: az USA például nem igazán rajong a verseny- és a beruházási szabályok WTO-szabályozásáért.

A harmadik nagy kérdéskör az ipari cikkek kereskedelmének további liberalizációja (lett volna). E téren már az is vitát váltott ki, hogy az importvámok jelentős mérséklését, esetleg fokozatos, de folyamatos csökkentését tűzzék ki célul, illetve annak a "tételnek" az elfogadása, hogy a különböző ágazatokra eltérő dátumokat irányozzanak elő.

Mindezeket a kérdéseket persze még nem kell véglegesen

eltemetni: Cancúnban abban ugyanis sikerült megállapodnia WTO-tagországoknak, hogy folytatódnak az erőfeszítések, és az év végén újabb miniszteri tanácskozáson próbálkoznak.