A gyenge dollár hihetetlen ereje
Az irányzat 2004-ben is folytatódik, amikor a folyó mérleg hiánya a becslések szerint a GDP 5,1 százalékára fog rúgni, annak ellenére, hogy az előrejelzések alapján az amerikai gazdaság növekedésének üteme jelentősen meghaladja a többi kereskedelmi partner körében vártat.
Ennek alapján adódik a kérdés: meddig fogja a világ finanszírozni Amerika külső deficitjét, és mi fog történni, ha abbahagyja? Az világos, hogy a jelenlegi hiány nem tartható fenn. Mint annak idején Herb Stein, Nixon elnök tanácsadója szokta mondani, ha valami fenntarthatatlan, akkor az valamikor abbamarad. Régebben azt gondoltam, hogy a hiány meg fog szűnni, ha a külvilággal létrejön valamilyen kiegyenlítődés: Japán kilábal az évtizedes stagnálásból, és Nyugat-Európa végrehajtja a szerkezeti reformokat, ezáltal növelve az összkeresletet, ésszerű szintre mérsékelve a munkanélküliséget. Az évek múlásával azonban egyre valószerűtlenebbé vált, hogy az egyensúly helyreállítása az erősödő külföldi kereslet és az amerikai export felfutása révén következzék be.
Ugyancsak ilyen kifejlet irányába vinne el, ha leállna az Amerikába irányuló tőkeáramlás. Ahogy azt a néhai Rudi Dornbusch mondani szokta, a fenntarthatatlan tőkeáramlások mindig tovább fennmaradnak, mint ahogy azt az alapvető mozgásokra összpontosító közgazdászok hinni vélik. A tőkebeáramlást tápláló befektetők és a célországok mindig megmagyarázzák, hogy a folyamat akkor éppen az alapvető irányzatok változása miatt fenntartható. A tömeges ámítással - érvel Dornbusch - a tőkebeáramlás még akkor is fennmarad, amikor már régen véget kellene érnie. Ha pedig egyszer abbamarad, akkor a fordulat gyorsasága mindenkit meglep.
Bármikor következzék is be az USA-ba irányuló tőkeáramlás visszafordulása, a dollár nyilvánvalóan elszenved egy 25-50 százalék közötti értékvesztést. A mérték attól függ, hogy az amerikaiak milyen gyorsan fordítják a kiadásaikat a belföldön gyártott termékek irányába, és a befektetőket milyen mértékű árfolyamesés után lehet arról meggyőzni arról, hogy a belföldi kínálatra való átállás fennmaradó idejére érdemes az amerikai aktívákat megőrizni.
A Mexikóban 1995 során, Kelet-Ázsiában 1997-1998 között, illetve az Argentínában 2002-ben tapasztalt valutaárfolyam-összeomlás hatalmas megrázkódtatásokat okozott. A külföldiekkel szemben dollárban kifejezett tartozások hatalmasra duzzadtak, ami országos csődök rémével fenyegetett. Mély recesszió, magas reálkamatszint és pénzügyi káosz volt napirenden, jóllehet Kelet-Ázsia és Mexikó esetében helyi politikusok és bankárok - együttműködve Robert Rubin amerikai pénzügyminiszterrel, illetve az IMF-től Michel Camdessus-vel és Stanley Fisherrel - sikeresen meggátolták, hogy a válság roszszabb legyen, mint amilyen valójában volt.
Ha azonban hirtelen a dollár árfolyama omlana össze, akkor az USA gyökeresen más pályán haladna előre. Mint az Mexikó, Kelet-Ázsia és Argentína esetében látható volt, a nemzetközi adósság Amerika számára is dollárban van jegyezve, velük ellentétben azonban a dollár magának az Egyesült Államoknak a valutája, ezért a fizetőeszköz értékvesztése az USA külső adósságainak reálértékét csökkentené.
A dollár hanyatlása nyomán esne az amerikaiak életszínvonala, de nem okozna az elmúlt évtizedekben oly sokszor látott likviditási és fizetési válságot, legalábbis nem, ha a hatalmas New York-i pénzintézetek a fedezeti ügyletekkel kellő védelmet teremtettek. Ha ez utóbbi nem történt meg, akkor minden eshetőség nyitva van. Az Amerikába irányuló tőkebeáramlás leállásának tehát nem kellene olyan aggályokra okot adnia, mint amilyeneket a mexikói vagy a kelet-ázsiai recesszió, illetve a mély argentin depresszió nyomán támadt fizetésképtelenség és pénzügyi zavar okozott.
Mexikóban, Kelet-Ázsiában és Argentínában a válság egyaránt elszegényítette a munkájukat elveszítő dolgozókat, a tartozásaik felduzzadásával szembenéző adósokat és a gazdag államok azon befektetőit, akik fizetésképtelen hitelfelvevőkkel kényszerültek a törlesztési feltételek újratárgyalására. A dollár esetleges gyors hanyatlása egészen eltérő hatással járna: elszegényítené azokat a dolgozókat, akiknek a termékeit Amerikába exportálják, és azokat a dolláraktívákba befektető tulajdonosokat, akiknek látniuk kellene, miként olvad el a portfóliójuk. A dollár leértékelődése csak másodsorban érintené az amerikaiakat, akik importált javakat fogyasztanak, vagy akik a bevitellel foglalkozó cégnél dolgoznak.
Felvetődik a kérdés, hogy a fizetésképtelenséggel kapcsolatos félelmek hiányában miért folytatódik az Amerikába irányuló tőkeáramlás. A külföldi befektetőknek látniuk kell a kereskedelmi hiány mértékét, és ki kell tudni számítaniuk, hogy a dollár mekkora értékvesztésével lehet a deficitet felszámolni. Azt is fel kell ismerniük, hogy az Amerikában végrehajtott befektetéseik kamatainak és részvényhozamainak többlete nem tudja kompenzálni azokat a kockázatokat, amelyek már a következő hónapban felerősödhetnek, amikor esetleg megcsappan az oda irányuló tőkeáramlás. Az Egyesült Államokba invesztálók által vállalt hatalmas kockázatok mértéke önmagában is jelzi, hogy a tőkebevitel már jóval tovább tart annál, mint amit bármely - az alapvető irányzatokkal foglalkozó - közgazdász, magamat is beleértve, lehetségesnek tartott.
Milyen történeteket mondanak vajon egymásnak a befektetők távol Amerikától, hogy igazolják a dollárleértékelődés kockázatának való kitettségük fokozását? Azt tudni lehet, hogy előbb vagy utóbb egyszer majd nem hisznek már ezeknek a történeteknek, és azt is tudni lehet, hogy mi történik akkor, amikor ez bekövetkezik. Azt azonban egy közgazdász sem tudja megmondani, hogy mikor lesz az "akkor".
