Michael Howard, az uniós alkotmányt teljesen fölösleges dolognak tartó tory vezér akár örülhetne is, hogy a magát meggondoló Blair döntött annak a referendumnak a kiírásáról, amelyet a jelenlegi közvélemény-kutatási adatok alapján bőven elveszítene. Győzelmi szózatok helyett azonban ingerülten tudakolta annak az okát, hogy mi késztette pálfordulásra a miniszterelnököt. Idegessége érthető, hiszen döntésével Blair - a közszolgáltatási reformprogram múlt havi megindítása után - újabb támadási felülettől fosztotta meg a konzervatívokat.

Ami azt illeti, Blair számára a várhatóan jövő tavasszal megtartandó választásokat megelőző kampány tematizálásától függetlenül is logikus lépésnek tűnhetett a referendum kiírása. Hiába érvelt ugyanis eddig amellett, hogy az alkotmányról elég a parlament véleményét kikérni, erről saját pártjában sem sikerült mindenkit meggyőznie. A konzervatívok mellett az alkotmányt egyébként támogató ellenzéki liberálisok is referendumot szeretnének; ilyen erőviszonyok mellett pedig könnyen előállhatott volna olyan helyzet, hogy a parlament kényszeríti ki a népszavazás kiírását. A miniszterelnök okkal gondolhatta úgy, hogy jobb elébe menni az eseményeknek.

Komoly nyomás nehezedett Blairre a brit bulvársajtó részéről is, amely az utóbbi időben számos rémhírt terjesztett a készülő tervezetről. A lapok olyanokat írtak, hogy az alkotmány "Európai Egyesült Államokat" alapítana, megfosztaná államfői tisztétől a királynőt, Nagy-Britanniában is kötelezővé tenné a jobboldali közlekedést, és az országot az atomütőerő Németországnak való átadására kényszerítené. Miután a 48 százalékos uniós átlaggal szemben a briteknek már csak 28 százaléka tartja jó dolognak EU-t, az alkotmányt pedig mindössze 16 százalék támogatja, a kormányfő joggal állíthatta parlamenti beszédében, hogy a könyörtelen Európa-ellenes kampány részben sikeres volt, és fel kell venni ellene a harcot. Blair azzal érvelt, hogy a referendum alkalmat ad majd tévhitek eloszlatására.

Kérdés persze, hogy álláspontjának megváltozásáról mit gondolnak majd a választók. A konzervatívok természetesen azt mondják, hogy a miniszterelnök hitelét vesztette, és támadásaikhoz a népszavazás időzítése is muníciót szolgáltathat. Bár Blair ezzel kapcsolatban csak annyit mondott, hogy a népszavazást az alkotmány parlamenti vitája után tartják meg, arra bizonyára csak a választásokat követően kerül majd sor. Azok eredményét ugyanis végzetesen befolyásolhatná, ha a referendum elbukik. Így viszont Howard joggal szegezhette a kérdést a miniszterelnöknek: hogyan mondhatja, hogy bízzunk az emberekben, csak éppen nem most?

Blair arra számít, hogy a remélt választási győzelem lendülete kitart még a népszavazás idejéig, a konzervatívokat pedig kudarcuk vezetői válságba sülylyeszti. 2005 második felében Nagy-Britannia tölti majd be az EU soros elnöki tisztét, alkalmat adva a kormányfőnek az európai szerepvállalás népszerűsítésére. A referendum sikeréhez az is hozzájárulhat, ha azt az ország európai jövőjéről szóló döntésként állítják be.

Az alkotmány elutasítása viszont annak ellenére is igen kínos helyzetbe hozná Blairt, hogy külügyminisztere, Jack Straw szerint lemondását nem tenné szükségessé. Straw azzal érvel, hogy a miniszterelnök a walesi és skóciai decentralizálásról rendezett 1997-es népszavazás kudarca után sem kényszerült távozásra. Más munkáspárti vezetők ebben kevésbé biztosak, és egy korábbi minisztere szerint is hatalmas kárt okozna számára a vereség.

És nem csak az ő számára. Jogi szempontból az uniós alkotmány életbelépéséhez valamennyi tagállam ratifikációja nélkülözhetetlen. A gyakorlatban brüsszeli bennfentesek úgy vélik, hogy egy "petit non" valamely kis tagország részéről még elintézhető apró kellemetlenségként. Egy brit "nem" azonban mindenképpen válságot jelentene.

A londoni döntés a referendum kiírásáról ráadásul olyan országokat is hasonló lépés megtételére kényszeríthet, amelyek eddig parlamenti ratifikációt terveztek. Különösen kényes Franciaország esete, ahol Jacques Chirac államfő tavaly még "elvi" egyetértését adta a népszavazás megrendezéséhez, Jean-Pierre Raffarin miniszterelnök pedig ennél is tovább menve elképzelhetetlennek nevezte, hogy ne legyen referendum. Azóta azonban a szocialisták elővették az évtizedes gazdasági nehézségekre, illetve a költségvetési politikával és a bajba jutott vállalatok állami megsegítésével kapcsolatos brüsszeli konfrontációkra alapozott euroszkeptikus kártyát. Az uniós alkotmány ellen ironikus módon éppen azzal érvelnek, hogy az az "angolszász thatcherizmus" végső győzelme, és a globalizáció teljes erejével szemben nyitott egységes piac brit nézőpontját kényszeríti rá Európára.