Elnökválasztás EU-módra

Minden történetnek van egy eleje: ez a mostani valahol még mindig Jacques Delors hajdani tízéves, legendák glóriájától (bár egyeseknek - például brit földön - inkább intő tanulságoktól?) övezett elnöki regnálásával kezdődik. És késői utóda, Romano Prodi sokkal kevésbé fényes mostani mandátumzárásával, no meg egy levegőben lógó EU-alkotmány várható születésével végződik. A kettő között van a sokak számára kellemetlen emlékű, idő előtt lemondani kényszerült Santer-bizottság.

Mindez összegződik tehát abban az örök kérdésben, hogy vajon mi jobb Európának: ha "erős" elnöke van a brüszszeli testületnek, vagy ha engedelmes végrehajtója csak a tagállami akaratoknak? Motor legyen Brüsszel, vagy transzmissziós szíj (megspékelve némi ellenőrző mandátummal) - igazából mindig is ez volt a dilemma. És a mindenkori reformviták mindenkori erőviszonyaitól függően variálódtak a nemegyszer végletes válaszok.

Igazából bizottsági elnököt választani nemcsak ezért nem könnyű, hanem mert a személy kiválasztásánál egy sor szempontnak meg kellett felelni. Ciklusokon át igyekeztek követni azt a normát, hogy lehetőleg déli országbelit kövessen egy északi, kis országbelit egy nagyból érkező, baloldalit egy konzervatív - és viszont. Igazából már ennek a három elvárásnak egyszerre megfelelni sem könnyű. De van itt még más is.

Bejön a képbe egy sor hagyomány: például az, hogy azonos ország lehetőleg ne delegáljon egy időben több, európai súllyal bíró intézmény élére vezetőket. Ezért hullott ki a holland Wim Kok a versenyből, hiszen a honfitársa lett a NATO-főtitkár. A dolog viszont megfordítva is működik: sokak szerint ezért is jelentette be már jó előre Pat Cox eddigi európai parlamenti elnök, hogy nem jelölteti újabb ciklusra magát, hogy ezzel jelezze: szabad tudna lenni június után például egy bizottsági megbízatásra.

Mindezt komplikálja, hogy az európai (bizottsági) "elnökválasztásnál" az Európai Parlament mondhatja ki a végső szót, aminek az újraválasztása viszont csak három nappal a - brüsszeli EU-csúcson esedékes - elnökjelölés előtt zárul. Márpedig a parlamenti ambíciók megnőttek, és immár nem csupán az - eddig relatív többségben lévő - néppárti honatyák mondják azt, hogy a leendő elnök politikai háttérországa legalábbis ne álljon konfliktusban a parlamenti, ma még ismeretlen többséggel.

Végül, az összes eddigihez járul a ma még bizonytalan kimenetelű "alkotmányozó" folyamat, ami szintén a csúcs idejére zárulhat le, s ami tovább finomíthat azokon a hangsúlyokon, hogy milyen befolyással bírhatnak majd a jövőben adott országcsoportok vagy éppen EU-intézmények. Aminek ismerete szintén nem volna felesleges annak eldöntéséhez, vajon "erős" elnök-e hát a kívánatos a bizottság élére, vagy sem?

Ki mindenki jöhet szóba az alig összefésülhető elváráshalmazzal szemben? Konzervatív oldalon szilárdan tartja helyét Jean-Claude Juncker luxembourgi kormányfő, ám esélyeit némileg rontja, hogy Prodi elődje is luxembourgi volt. Jól tartja magát Wolfgang Schüssel osztrák kancellár is, bár nála meg a Haiderékkel kötött politikai szövetség fekete posztó sokak szemében. Baloldalon Paavo Lipponen, korábbi finn kormányfő áll a lista élén, de versenyben van még a portugál Antonio Vitorino bel- és igazságügyi biztos is. Hozzájuk jönnek a potenciális kompromisszumos (liberális) jelöltek: a már említett Pat Coxtól a belga Guy Verhofstadt miniszterelnökön át a dán kormányfő Anders-Fogh Rasmussenig.

A tapasztalat arra int, hogy a végső egyezség esetleg nem várt platformokon is alakulhat. Például azon, ha az Európai Parlamentben a liberálisokkal abszolút többséghez juthatna a néppárti csoport, akkor annak fejében, hogy a kereszténydemokrata Hans-Gert Pöttering kivételesen öt éven át lehessen házelnök, a néppártiak megszavazhatják Cox bizottsági elnökségét. Mások arra utalnak, hogy egyes tagországokban ma már a leendő "gazdaságpolitikai elnökhelyettest" tartják az igazán fontos posztnak, aminek ellenőrzését például Berlinben fontosabbnak tekinthetik, mint magát az elnöki tisztet. S amiért cserébe a németek az utóbbi kapcsán alkudhatnak is.

Egy biztos: az amerikai választásoktól eltérően EU-szinten a lehetséges variációk száma a választás közeledtével nemhogy csökkenne, hanem folyamatosan növekszik. Szerencsére már nem sokáig.