A háztartások pénzügyi számlái

Ez év áprilistól a gazdasági szektorok pénzügyiszámla-adatainak idősora 1995-ig, a háztartások és az államháztartás esetében pedig 1991 elejéig került visszavezetésre. Ez lehetővé teszi, hogy a háztartások gazdasági viselkedésének pénzügyi vonatkozásait immár 13 év távlatában elemezhessük.

A pénzügyi számla adatainak legfőbb mutatója a nettó finanszírozási képesség, mely kifejezi, hogy a háztartások folyó jövedelmeikből a fogyasztási és felhalmozási kiadásaikon felül mennyiben képesek más szektorokat finanszírozni. A háztartások nettó finanszírozási képessége igen jelentős változásokon ment keresztül az elmúlt 13 év során (lásd 1. ábra). 1991-ben a GDP 17 százaléka volt, mely a következő két évben jelentősen visszaesett, és 8-9 százalék körül mozgott 1998-ig, majd az ezt követő években folyamatosan csökkent, olyannyira, hogy tavaly csak 0,2 százalékot ért el. Mivel a pénzügyi számlákból számított nettó finanszírozási képesség két tényező, a pénzügyi eszközök és a kötelezettségek változásában testesül meg, ezért annak mozgását e két komponens alakulásával lehet magyarázni.

A vizsgált időszak elején és végén a háztartások kötelezettségeinek változása, azaz lényegében hiteleik növekedése-csökkenése igen eltérő képet mutatott attól, ami az időszakra általában jellemző volt. 1991-ben a háztartások tartozásai jelentősen csökkentek azáltal, hogy a régi, kedvezményes kamatozású lakáshiteleket átalakította a kormány. A hiteltartozás felét elengedte azoknál, akik egy összegben visszafizették a kölcsön hátralékát, illetve a kamatot közelítette a piaci kamatszinthez. A hitelelengedés önmagában a hitelállomány csökkenésén át magas nettó finanszírozási képességet eredményezett 1991-re.

Az időszak végén, 1999-től viszont éppen ellenkezőleg, a háztartások hitelállománya növekedésnek indult. Kezdetben a fogyasztási hitelek iránti kereslet ugrott meg, 2000-től pedig az ingatlanhitel-felvétel is bővülni kezdett, mely a kedvezményes lakásvásárlási hitelek használt lakás vásárlására történt kiterjesztésével vált igazán erőteljessé. A megemelkedett reáljövedelem és a várható jövedelemszint, valamint az ingatlanhitelek kamatának drasztikus csökkenése arra ösztönözte a lakosságot, hogy a későbbi kamatterheket felvállalva növelje felhalmozási kiadásait. A háztartások tranzakcióból származó hitelállomány-növekedésének GDP-hez viszonyított aránya nulláról 6,3 százalékra emelkedett öt év alatt (ami nemzetközi összehasonlításban még így sem számít magasnak).

A nettó finanszírozási képesség alakulásának másik komponense - a pénzügyi eszközökben történt tranzakciók - lényegében az előzőekkel ellenkező irányban mozogtak. A pénzügyi eszközök éves nettó beszerzése az időszak elején a GDP 12-13 százalékáról 1993-ban 10 százalék alá csökkent, ami mögött a betételhelyezések mérséklődése állt. A korábbi évek 6-7 százalékos betétnövekedésével szemben 1993-tól jellemzően a GDP 4 százalékát kitevő betéttranzakció figyelhető meg. A pénzügyi eszközök tranzakciói 1999-től kismértékben újra csökkenni kezdtek, elsősorban a részvény és nem részvény típusú értékpapírok vásárlásának visszaesése miatt.

Célszerű ezzel párhuzamosan megvizsgálnunk a nominális és az operacionális nettó finanszírozási képesség közötti különbséget is. Az operacionális mutató jelentősége, hogy a nominális tranzakciókból kiszűri a kamatokban foglalt inflációs kompenzációt, vagyis azt az összeget, amely csak azért növeli a pénzügyi megtakarítást, mert a magas infláció miatt, annak ellentételezésére magas nominális kamat épül be az állományokba. A két mutató közötti különbség így két tényező, a kamatozó állományok nagysága és az infláció függvénye. Mindkét tényező pozitívan befolyásolja a különbséget, azaz ha bármelyik növekszik, nő a különbség is, és viszont. Ez az összefüggés 1993 és 1996, illetve 1999 és 2003 között figyelhető meg a legjobban (lásd 2. ábra). Az előbbi időszak alatt ugyanis a kamatozó állományok (GDP-hez viszonyított aránya) mellett az infláció is újra erősen megugrott, s így a nominális nettó finanszírozási képesség 1,2 százalékponttal növekedett, míg az operacionális mutató ugyanennyivel csökkent. A másik időszakban pedig a kamatozó állományok és az infláció mérséklődése következtében elkezdett közelíteni egymáshoz a két mutató.

A háztartások GDP-hez viszonyított nettó finanszírozási képességének tranzakcióból eredő változása 2000-ig nemzetközi összehasonlításban sem számított alacsonynak, meghaladta az uniós országokét. Ez csak azért alakult így, mert a háztartások hitelei nem nőttek a GDP ütemét meghaladóan. Az uniós országokban a háztartások kötelezettségeinek tranzakcióból származó növekedése a GDP 4 százalékát teszi ki, mely azonban igen nagy eltéréseket mutat az egyes tagországokban (lásd 3. ábra). Az átlagtól magasabb hitelnövekedés jellemezte többek között Portugáliát, Spanyolországot és Dániát, ahol 1995-99-ben a hitelek átmeneti, gyors felfutása figyelhető meg (a kötelezettségek tranzakciója 4-6 százalékponttal a GDP 8-12 százalékára emelkedett), és ennek következtében ezekben az országokban a nettó finanszírozási képesség a GDP arányában nullára csökkent. A következő években a hitelfelvétel üteme visszaállt a korábbi alacsonyabb értékre, ezzel egyidejűleg visszatért a nettó finanszírozási képesség az uniós átlag közelébe.

A háztartások befektetéseinek portfólió-összetételében lényeges változás ment végbe az elmúlt 13 évben, melyet a pénz- és tőkepiac fejlődése, a jogszabályi környezet alakulása határozott meg. Az időszak elején a pénzügyi befektetési lehetőség kevés volt, majd növekedett a nem banki intézmények (biztosítók, nyugdíjpénztárak, befektetési alapok) szerepe a lakosságnak kínált pénzügyi megtakarítási formák terén. A pénzügyi instrumentumok bővülésével, az állampapírok, a befektetési jegyek, az életbiztosítások, a nyugdíjpénztárak megjelenésével fokozatosan csökkent a háztartások pénzügyi eszközeinek bankok által kezelt hányada. A privatizációs részvényvásárlások, a bankok brókercégei által nyilvánosan kibocsátott lakossági kötvények, a vállalkozásokban való tulajdonosi részvétel révén pedig tovább bővült a háztartások pénzügyi instrumentumainak portfólió-összetétele.

Az 1990-es évek elején a háztartások pénzügyi eszközeinek mintegy 60 százalékát a kész-pénz és bankbetét alkotta, közel 27 százalék volt a részvény és üzletrészek aránya és 13 százalékot tettek ki az egyéb konstrukciók (letéti jegy, kincstárjegy, biztosítás). A megtakarítási szerkezet úgy alakult át, hogy egyre csökkent a készpénz és bankbetét szerepe a megtakarításokon belül (43 százalék), a háztartások tulajdonosi részesedésének (részvények és üzletrészek) aránya enyhén emelkedett (30 százalék), míg a pénzügyi megtakarítási portfólió többi eleme jelentősen bővült (lásd 4. ábra).

Viszonylag stabil, 30 százalék körüli arányban szerepelnek a háztartások portfóliójában a befektetési jegyen kívüli tulajdonosi részesedések (a pénzügyi számlákban a befektetési jegyek is ehhez az eszköztípushoz tartoznak, itt azonban külön kerültek megjelenítésre). Ezen belül a háztartások üzletrészvagyona a meghatározó, mely mintegy négyszerese a részvényvagyonnak. A háztartások a szövetkezeti üzletrészek mellett folyamatosan növelték üzletrésztulajdonukat tőkeemelések, vásárlások révén, és mára jelentős, több mint 50 százalékos részesedéssel rendelkeznek a nem részvénytársasági formában működő vállalatok által kibocsátott üzletrészekből. Az 1990-es évek elején a háztartások nettó vásárlása volt a jellemző, amikor is a központi kormányzat fokozatosan értékesítette vagyonát, illetve magánvállalkozások jöttek létre. A társasági törvény módosításával előírt kötelező alaptőke-emelések miatt pedig 2000-ben volt jelentős a tranzakció. A tulajdonosi részesedések közül elsősorban a tőzsdei részvényeknek van szervezett piaca, ezek ára jól mérhető és ez az, melyet befektetési céllal tart a háztartás. Ebből a pénzügyi eszközből 1996-98-ban növelték leginkább portfóliójukat.

Ez összefügg a privatizációs részvényvásárlásokkal, amihez kedvező fizetési feltételek kapcsolódtak. Ebben az időszakban szárnyalt a tőzsde, a részvényárfolyamok emelkedtek, mígnem az orosz válság után, 1998-ban drasztikusan visszaesett az árfolyam, és ez visszavetette a háztartások tőzsdei befektetéseit is. A tőzsdei részvények a háztartások pénzügyi eszközein belüli részaránya 1997-ben volt a legmagasabb, 5 százalék, mely mára 1 százalékra esett vissza. A tulajdonosi részesedések arányának növekedésében tehát a nem tőzsdei részvények és üzletrészek gyarapodása játszott szerepet.

A háztartások pénzügyi eszközein belül 1999-ig a nem részvény típusú értékpapírok részaránya növekedett a legjobban. Az időszak elején a banki kibocsátású letéti jegyeket vásárolta a háztartási szektor, majd egyre nagyobb arányban jelent meg az állampapír a háztartások portfóliójában.

A nem banki pénzügyi közvetítők szerepének növekedésével azonban az utóbbi években valamelyest háttérbe szorult a háztartásoknak az államháztartás közvetlen finanszírozásában való részvétele, állampapírok vásárlása. A leglátványosabb fejlődés a biztosítások és a nyugdíjpénztári megtakarítások terén tapasztalható. A biztosítási piac monopolhelyzetének megszüntetésével, az önkéntes nyugdíjpénztárak (1994-es), majd a magánnyugdíjpénztárak (1998-as) létrejöttével ez vált a leggyorsabban bővülő megtakarítási formává a hazai piacon, részaránya 4 százalékról 13 százalékra emelkedett. A meredekebb növekedést a nyugdíjpénztári tartalékok mutatják, egyrészt a magán-nyugdíjpénztári befizetések kötelező jellege miatt, másrészt azért, mert az önkéntes ágnál jelentős a tagdíjak munkáltatók által történő kiegészítése. A biztosítástechnikai tartalékok hosszú lejáratú, öngondoskodást célzó befektetést jelentenek, és a befektetők a lejárati időn belül nem, vagy csak veszteségek árán tudnak közvetítőt váltani. Az intézmények befektetési politikáját döntően törvényi szabályozás határozza meg, viszonylag szűk mozgástere van a különböző befektetési portfólió kialakításának. Ugyanakkor az erre vonatkozó igény az utóbbi években erősödött, és folyamatosan bővült az életbiztosítási díjtartalékon belül a befektetési egységhez kötött életbiztosítás aránya, melynél a befektetőnek lehetősége van a különböző kockázatot jelentő portfóliók választására.

A biztosítók és nyugdíjpénztárak mellett pénzügyi közvetítéssel foglalkoznak a befektetési alapok is. Kezdetben hároméves lejáratú, zárt végű alapok jöttek létre, ezt a befektetést az igénybe vehető adókedvezmény is ösztönözte. Később megjelentek a nyílt végű alapok, melyek különbözőek lehetnek (kötvény-, részvény-, pénzpiaci, ingatlanalapok) attól függően, hogy milyen jellegű befektetési kockázatot jelentenek. A háztartások portfóliójában döntően az állampapír- és pénzpiaci, vagyis a kisebb kockázatot jelentő alapok szerepelnek, bár tavaly éppen ezeknél a jegyeknél történt jelentős árfolyamesés a kamatemelés miatt. 2002-ig folyamatosan nőtt a háztartások pénzügyi eszközein belül a befektetési jegyek aránya (6 százalékra), 2003-ban azonban jelentős állománycsökkenés következett be. Ez két tényezőből adódott, egyrészt az árfolyamváltozás miatt az állomány átértékelődött, másrészt a piaci hozamszint növekedésével a megtakarítók jelentős tőkét vontak ki a kötvény- és pénzpiaci alapokból.

Amennyiben a pénzügyi megtakarítások szerkezetét az uniós országokéhoz hasonlítjuk, két szembetűnő különbség mutatkozik. Egyrészt az uniós országokban a biztosítástechnikai tartalékok (a háztartások biztosítókkal és nyugdíjpénztárakkal szembeni követelése) aránya jóval magasabb (33 százalék), másrészt a készpénz és bankbetét aránya alacsonyabb (29 százalék) a hazainál (lásd 5. ábra). Tulajdonképpen ebbe az irányba mozdult el a magyar háztartások befektetéseinek az összetétele is, a bankbetétek és a készpénz súlya folyamatosan csökkent a biztosítástechnikai tartalékok javára. A hazaihoz nagyon hasonló befektetési portfóliót találunk ugyanakkor az uniós országok közül a kevésbé fejlett gazdaságokban (Spanyolország, Portugália), míg az újonnan csatlakozók közül Cseh- és Lengyelországban is nagyon magas, 60 százalék a betét és készpénz aránya.

A kétszintű bankrendszer létrehozásával átalakult a lakossági hitelezés rendszere is. A 1990-es évek elején a kamatmentes, illetve alacsony kamatozású lakásvásárlási és -építési hitelek kamatkondícióit közelítették a piaci kondíciókhoz, illetve új hiteleket többnyire már csak piaci kamatok mellett lehetett felvenni. Megindult a bankok lombardhitel-, illetve gépjármű-finanszírozási üzletágának fejlődése, a pénzügyi vállalkozások (elsősorban a lízingcégek) hitelezési tevékenységének előretörése. A háztartások kötelezettségeit jelenleg is jellemzően a bankokkal szemben fennálló tartozások jelentik, ugyanakkor egyre nagyobb súllyal szerepelnek a háztartások hitelezésében a pénzügyi vállalkozások (lásd 6. ábra). A nem banki hitelek részaránya az időszak elején mintegy 10 százalék volt, mely folyamatosan bővült az elmúlt időszakban, és most 23 százalékot tesz ki. Az időszak elején ez a munkáltatók által nyújtott dolgozói hiteleket jelentette, majd 2000-től erőteljesen bővült a lízingcégek hitelnyújtása, 2001-től pedig a diákhitel-konstrukció bevezetése is növelte a bankrendszeren kívüli hitelezés szerepét.

Az időszak elején a háztartások tartozásainak döntő hányadát az ingatlanhitelek képezték. Ez összefügg azzal, hogy a rendszerváltás előtt a háztartások fő megtakarítási célja a lakásszerzés volt, melyet az alacsony kamatozású, támogatott hitelek segítettek. A gazdasági átalakulás folyamán megszűnt a hiánygazdaság, bővült az árukínálat, fokozatosan átalakult a fogyasztás szerkezete. A hitelállomány szerkezete is folyamatosan átalakult, 2000-re mintegy 70 százalékra emelkedett a fogyasztási és egyéb hitelek aránya. Hozzá kell azonban tenni, hogy mindez meglehetősen alacsony nettó hitelfelvételi szint mellett valósult meg, a kötelezettségek tranzakcióból származó növekedése a GDP nulla százaléka körül mozgott. A hitelezésben a látványos változás ezután következett be. Az elmúlt öt évben jelentősen megugrott a háztartások fogyasztása, illetve a fogyasztási hitelek felvétele. A támogatott hitelkonstrukciók megjelenésével ennél is nagyobb arányban bővült az ingatlanhitelek igénybevétele. A háztartások tartozásain belüli aránya így ismét jelentősen bővült, jelenleg mintegy 50 százalékot tesz ki.