Az unió inflációs különbségei tartósak lehetnek

A kohéziós államok euróövezeti tapasztalatait illetően a legérdekesebb kérdés, hogy hozzájárult-e a monetáris integráció a gyorsabb GDP-növekedéshez és a reálfelzárkózáshoz, vagyis megjelent-e a monetáris integrációtól elvárt növekedési többlet. A négy ország tapasztalata ebben a tekintetben vegyes. Görög- és Spanyolországban a növekedési eltérés az euróövezet átlagos bővülési üteméhez képest nőtt a monetáris integrációba történő belépésüket követően. Különösen Görögország növekedési dinamikájában szembetűnő az eltérés.

Ezzel szemben Portugáliában és Írországban a növekedési rés inkább csökkent, igaz, külső okok miatt. Az ír gazdaságnál a korábbi kiugróan magas növekedési ütem szerényebb pályára esett vissza. Ez kevésbé az euróövezettel, mint inkább a felzárkózási folyamat lezárásával, valamint a növekedés kínálati korlátai előtérbe kerülésével áll összefüggésben. Ezzel szemben Portugáliában az euróövezetbe történő belépés nem a GDP-növekedés gyorsulását, hanem éppen ellenkezőleg, annak lassulását eredményezte, elsősorban a GMU-csatlakozás után előtérbe kerülő makrogazdasági problémák miatt. Portugália számára különösen az elmúlt két év bizonyult kedvezőtlennek a növekedés szempontjából.

A növekedésben jelentkező eltérések kimutathatók a vásárlóerő alapján számított egy főre jutó GDP alakulásában is. A lassuló növekedés ellenére Írország tovább növelte fejlettségbeli különbségét mind az euróövezet átlagával, mind a többi kohéziós állammal szemben. Miközben jelentős és gyors reálfelzárkózás következett be Görögországban is az elmúlt 3-5 évben, Portugália egyre inkább lemaradt.

Az euró bevezetésével az áremelkedés üteménél konvergencia helyett inkább divergencia érvényesült. Összevetve az euróövezetbe tartozó államok átlagos harmonizált fogyasztói árindexét 1996-2000 között és az euró bevezetését követően, megállapítható, hogy az 1990-es évek magas inflációját fokozatosan leküzdő Görögországot leszámítva, az inflációs eltérés a kohéziós államok és az euróövezet átlaga között növekedett. Az eltérés különösen figyelemreméltó volt Portugáliában és Írországban: miközben 1996-2000 között a differencia átlagosan 0,7-0,9 százalékpont volt, addig 2002-2003-ra ez már átlagosan 1,3-2,2 százalékpontra növekedett. Nőttek az eltérések Spanyolországban is.

Az inflációs különbségek tágulásához több tényező is hozzájárult, ám ezek közül kettő szerepe a meghatározó. Az egyik az előbb bemutatott kibocsátási résben jelentkező eltérés, ez ugyanis magasabb keresleti inflációt eredményezett a kohéziós államokban. A pozitív kibocsátási rés részben a folyó fizetési mérleg hiánya növekedésében csapódott le, de mind a négy gazdaságban hozzájárult az inflációs nyomás erősödéséhez is. Az egységes monetáris politika által teremtett kamatszint az infláció és a monetáris kondíciók alakulása szempontjából nem teljesen megfelelő a kohéziós államoknak, ráadásul közben a fiskális politika sem volt kellőképpen szigorú ahhoz, hogy pótolni tudta volna az infláció szempontjából kívánatos monetáris politikát.

Az inflációs eltéréseket eredményező másik tényező is kapcsolódik a pozitív kibocsátási réshez. Az euróövezetnél gyorsabban növekvő kohéziós államokban a munkaerő-egységköltségek növekedése számottevően meghaladta az euróövezet átlagát: a munkabérek és munkaerőköltségek növekedése a négy állam átlagát tekintve 1999-2003 között közel háromszorosa volt az euróövezet átlagának. A bérek növekedése különösen erőteljes volt Írországban és Portugáliában, ami addicionális nyomást gyakorolt a harmonizált fogyasztói árindexre.

Másfelől a termelékenység növekedése is meghaladta a kohéziós államokban az euróövezet átlagos növekedését, összhangban ezen gazdaságok felzárkózásával. Ez a Balassa-Samuelson-hatáson keresztül is közrehatott az inflációs eltérések növekedésében. A termelékenység fellendülésében meglévő eltérésekből eredő addicionális inflációs többlet elsősorban Írországban és Görögországban járult hozzá az áremelkedési mutatók divergenciájához.

Az államháztartási egyenlegek alakulásban nem tapasztalható lényeges eltérés az euróövezethez képest. Az elmúlt 2-3 esztendőben - összhangban az euróövezeten belül felerősödő fiskális feszültségekkel - romlott a kohé-

ziós államok államháztartási egyenlege - Spanyolországot leszámítva, ahol a fiskális politika a kiadások csökkentésével alkalmazkodott a bevételek ciklikusságából adódó csökkenéséhez.

Ugyanakkor Portugália meghaladta, majd átmeneti csökkenést követően ismételten megközelítette a kritikus deficitértékeket, és 2004-ben előreláthatóan Görögország is 3 százalékosnál magasabb államháztartási hiányt ér el. Írországban az 1990-es évek közepétől 2001-ig tartó szufficites időszakot váltja fel az államháztartás nettó hitelfelvételének növekedése.

Az ír hiány növekedése egyértelműen a bevételek elégtelen alakulásának tudható be, ami mögött az elmúlt 3 év negatív ciklikus hatásai állnak. A GDP-arányos kiadások 1999 és 2003 között kissé még csökkentek is, de a bevételek visszaesése nagyobb mértékű volt.

Ezzel szemben Görögországban - és elsősorban Portugáliában - a fő problémát nem a bevételek, hanem a kiadások alakulásában kell keresni: mivel nem következett be a kiadások racionalizálása az euróövezetbe történő belépéskor, a kiadások számottevően emelkedtek. Mindezek eredményeképpen, miközben Spanyolországban az euróövezetbe történő belépéssel javult az elsődleges egyenleg, addig Görögországban romlott, Portugáliában pedig deficitessé változott. Az elsődleges egyenleg többlete csökkent Írországban is, de itt ez kisebb problémát okozott az alacsonyabb GDP-arányos államadósság és állami kiadás miatt.

A GDP-arányos eladósodottság - követve az államháztartási hiány alakulását - vegyesen változott a kohéziós államokban: jelentősen csökkent Spanyolországban (1999-ben 63 százalék, 2003-ban 50,8 százalék) és Írországban (1999-ben 48,6 százalék, 2003-ban 32 százalék), miközben nem változott Görögországban (100 százalékos szint feletti stagnálás) és erőteljesen növekedett Portugáliában.

Spanyolországban és Írországban az adósságráta csökkenéséhez a kedvező növekedési ütem és az elsődleges egyenleg jelentős többlete is hozzájárult, igaz eltérő mértékben: a növekedési többlet Írországban, az elsődleges egyenleg javulása Spanyolországban játszott nagyobb szerepet.

Ezzel szemben Portugáliában és Görögországban az elsődleges egyenleg romlott, ezt nem kompenzálhatta a növekedési ütem. Mindezek következtében Portugália 2004-ben várhatóan túllépheti a 60 százalékos adósságszintet, miközben Görögországnál nem érvényesül a küszöbérték feletti adósságszinttől elvárt folyamatos és erőteljes csökkenés.

A monetáris unióhoz történő csatlakozás egyik fontos érve a kevésbé fejlett, kis, nyitott gazdaságok számára, hogy lehetőséget ad a nemzeti és magánmegtakarítások ciklikusságának kezelésére, és csökkenti a folyó fizetésimérleg-hiány finanszírozhatóságának bizonytalanságát. Miközben az euróövezet átlagát tekintve a közös valutára történő átállás utáni 5 esztendőben kismértékben (1999 és 2003 között közel 1,5 százalékponttal) csökkent a nemzeti megtakarítási ráta, addig a kohéziós országokban ezzel részben ellentétes folyamatok zajlottak.

Miközben a bruttó nemzetgazdasági megtakarítások 2001- 2003-ban elmaradtak az 1996- 2000 közötti értékektől, a változatlan megtakarítási rátájú Görögország és Spanyolország mellett Írországban és Portugáliában mérséklődött a megtakarítási ráta. A csökkenés az utóbbi két gazdaságban a kormányzati szektor megtakarítási pozíciójának romlása miatt következett be (Írországban 1999 és 2003 között a közel 7 százalékos megtakarítási többlet 3,3 százalékra mérséklődött, míg Portugáliában az 1,3 százalékos többlet 0,9 százalékos hiánnyá változott).

Ezzel szemben a magánszektor bruttó megtakarításai annak ellenére sem csökkentek, hogy ezek a várakozások erőteljesek voltak a bővülő likviditás, a kedvezőbb finanszírozási feltételek miatt. A bruttó megtakarítási ráta GDP-arányos értéke 2003-ban az euróövezet 20 százalékos szintje mellett, 18 és 23 százalék között alakult.

Szemben a megtakarítási rátával, a folyó fizetésimérleg-hiány GDP-arányos szintje mind a

négy gazdaságban érzékelhetően emelkedett az euró bevezetését követően. Ez alól csak Portugália számít kivételnek, ahol a folyó fizetési mérleg deficitje a közös valutára történő átállást követően tovább emelkedett 2001-ig, elérve a GDP 11 százalékát, majd az ezt követő költségvetési kiigazítás eredményeképpen jelentősen mérséklődött.

A többi három gazdaságban a hiány folyamatosan növekedett, jelezve a beruházási ráta növekedését és a megtakarításoktól történő elszakadását. A folyó fizetési mérleg hiányának növekedése kevésbé állt kapcsolatban a ciklikus tényezőkkel (lassuló GDP-növekedés, az export növekedési ütemének mérséklődése, növekvő kereskedelmimérleg-deficit), mert az amúgy erőteljesen korreláló üzleti ciklusokkal rendelkező euróövezet egészében a folyó fizetési mérleg egyenlege 1999 és 2003 között javult.

Annak ellenére, hogy hazánk euróövezeti csatlakozása időben még messze van, a gazdaságpolitikára, valamint az euróövezetbe vezető útra vonatkozóan is le lehet vonni néhány következtetést a kohéziós államoknak az euróövezetben eltöltött tapasztalatai alapján. A kohéziós államok példája mutatja, hogy az inflációs eltérések tartósan fennmaradnak. Ezek a követett gazdaságpolitikától függetlenül léteznek, és elsősorban az euróövezettel szembeni gyorsabb növekedési ütemből fakadnak. Az inflációs eltérések léte egy egyensúlyi folyamat megnyilvánulása és ennek megfelelően nem igényel addicionális gazdaságpolitikai kiigazítást.

Miközben a többletinflációval kapcsolatosan a gazdaságpolitika korrekciós lépéseket korlátozottan tehet, az államháztartási folyamatoknál a fiskális politika komoly szerepet kap. Azok a gazdaságok, amelyek kellő időben korrigáltak, csökkentették az államháztartási kiadásokat, a ciklikus pozícióval konzisztens fiskális politikát folytattak, nem halmoztak fel jelentős fiskális feszültségeket. Görögország és Portugália példája arra is rámutat, hogy milyen nehéz a fiskális kiigazítás az euróövezeten belül, és ezért célszerűbb a konvergenciakritériumok által előírtnál kedvezőbb fiskális pozícióval belépni a monetáris unióba.

A kohéziós országok elmúlt 3-5 éves tapasztalata mutatja azt is, hogy az euróövezeti csatlakozásnak lehet pozitív növekedési hozadéka, de ez nem érvényesül automatikusan. Ehhez - ahogy Portugália, illetve Spanyolország és Görögország eltérő tapasztalatai mutatják - megfelelő, a monetáris integrációval jelentkező makrogazdasági feszültségeket helyesen kezelő gazdaságpolitikára van szükség.