Bonyolult, mégis hasznos

Mint mindig, a dolognak most is sokféle olvasata lehetséges, de mindenekelőtt kíséreljük meg tisztázni, vajon tényleg olyan bonyolult-e, s ha igen, főként hol és mitől?

Alapelveiben a végeredmény nagy része távolról sem annyira átláthatatlan. A szavazásnál például mindenki számára érthető, hogy a többség mindig az, amit az országok és a mögöttük lévő népesség többsége együttesen képvisel. A gond annak elmagyarázásánál kezdődik, hogy ehhez az egyiknél ennyi, a másiknál annyi százalék kell. Meg hogy a "blokkolásnál" az is megszabott, hogy minimum hány ország vegyen részt benne. Meg hogy, ha a "blokkoló kisebbségnél" csak "egy kicsit kevesebben" nem szeretnek valamit, akkor ők is megállíthatják a vonatot, feltéve, hogy arányuk eléri a népesség- és az országszám ennyi meg ennyi százalékát. Máris kezdünk belegabalyodni.

Vajon miért kell egy alapelveiben pofonegyszerű koncepciót részleteiben ennyire "elrontani"? Azért, mert itt igazából több szempontnak is meg kellett felelni, az egyszerűség és működőképesség mellett a hatékony érdekérvényesítés szavatolásának is. (Tegyük hozzá: és helyenként a bizalmatlanságból eredő túlbiztosítási komplexusnak is.) És mivel ma már mindezt 25 szereplő szempontjait követve kell elvégezni, sokszor az érthetőség kárára megy.

Maradjunk még a példánál! Akadtak nagy lélekszámú országok, amelyeknek az volt a fontos, hogy a népességi súly számítson. A "kicsik" inkább a népességtől független országszámot próbálták volna "nyomni". És az eredmény: nem sikerült a kettőt közös nevezőre hozni, lett helyette kétféle százalék? De még ez sem volt elég, mert a "nagy-közepes" Lengyelországot láthatóan boldogtalanná tette, hogy az új helyzetben a döntések keresztülviteléhez a népességi súlya kevés, megakadályozásukhoz viszont az egy országsúly kíván majd bonyolult koalícióépítést. Elkezdtek hát lobbizni, hogy esetenként a "blokkolásnál is kisebb kisebbség" is meghúzhassa a vészféket. Miközben a kicsik meg attól tartottak, hogy mi lesz, ha néhány nagy magában blokkolni tud? Feltételül szabták hát, hogy legalább négy ország kelljen ehhez is.

Szóval, így valahogy. Bonyolult, de nem azért, mert néhány pihent agyú ember túlkomplikálta az egészet, hanem mert egy demokratikus szervezet 25 tagjának különböző igényeiből apránként formálódott valami olyan közös vektor, amelyet már mindenki el tud fogadni.

Persze jobb volna egy 15 oldalas, szép nyelven megírt, szárnyaló, "igazi" alkotmány, amit lehet azonnal érteni, emészteni, szeretni vagy elvetni. Csakhogy az effajta szövegek többnyire nem egyértelműek. Ha a gyakorlati megvalósulás szempontjából részleteikben értelmezni akarjuk, akkor gyakran sokféle olvasat lehetséges. Márpedig itt minden lehetséges értelmezés mögött egy-egy szuverén ország áll, s muszáj, hogy minden egyértelmű legyen. Akkor viszont mindent aprólékosan bele is kell írni.

Ha pedig ez így van - márpedig, amíg a résztvevők érdekei ennyire különbözőek, miközben a szervezet kellően demokratikus, addig nem nagyon tud másként lenni -, akkor az utolsó kérdés már csak az: vajon tényleg olyan nagy baj-e ez?

Igen is meg nem is. Baj, mert így valóban nehezebb a tömegek számára az azonosulás alapjává tenni. Többnyire lehetetlen. És talán mégsem annyira baj, mert - sejthetően - amúgy sem ez a dolga. Legyünk őszinték: hányan olvasták a magyar alkotmányt? És ha megtennék, hányan értenék is minden részletében?! A közvéleményt - a hétköznapi életben - általában nem a jogi szövegek érdeklik, hanem az, hogy a mindezek alapján szervezett élet hogyan zajlik. És alighanem ezért van igazuk azoknak, akik azt mondják, hogy az EU-alkotmány igazi tesztje sem az lesz, ha és amikor a "fogyasztók" megértik a szavazati rend logikáját, hanem, ha életbelépése után olyan döntések születnek, amelyek könnyebbé, kényelmesebbé, biztonságosabbá teszik a napi létfeltételeket. Alapjaiban bonyolult, de következményében kedvező? Talán még kipróbálhatjuk egy napon.