Az igazi veszélyt a tartós olajdrágulás jelentheti

1973 júliusában 3,56 dollárt kértek egy hordó olajért, 1974 januárjára a jegyzés már 10,11 dollárra szökött. Az arab kitermelők okozta olajválság padlóra küldte a legnagyobb országok gazdaságát is. Napjainkban, miközben az olajárak immár az 50 dolláros szintet is elérték, egyelőre nyoma sincs az 1970-es évekhez fogható gazdasági válságnak. Bár a fekete arany drágulása nyomán mind több részvény árfolyama kezdett mélyrepülésbe világszerte, a politikusok egyelőre nyugodtnak tűnnek, stratégiai készletek feláldozásáról pedig szó sincs. Legfeljebb az óriásfogyasztók, különösen a légitársaságok kényszerülnek arra, hogy áraikat emeljék.

A magyarázat egyszerű: a baj - szemben azzal, amit első látásra gondolnánk - ma korántsem akkora, mint egykoron. Tőzsdei elemzők arra emlékeztetnek, hogy az utóbbi 30 esztendő inflációs trendjét figyelmen kívül hagyja az, aki egyszerűen csak a nominális árakat veti össze. Ha azonban kiszámítjuk az árfolyamok reálértékét, a kép jóval árnyaltabb.

A Nemzetközi Energia Ügynökség (IEA) kalkulációja szerint az 1980-82-es időszakban tapasztalt utolsó csúcs a mai árakon jóval 60 dollár feletti olajárat jelentene, míg például az Öböl-válság idején mért rekord is 64 dollárt jelent mai árakon. Az ABN Amro elemzése szerint pedig akár 100 dollárra is emelkedhetne a hordónkénti ár, mielőtt az 1979-es jegyzés reálértékét elérné. Nem szabad arról sem elfeledkezni, hogy a kőolaj árát dollárban jegyzik, márpedig az amerikai valuta árfolyama 2002 eleje óta mintegy 40 százalékkal gyengült az euróhoz képest. Így euróban számolva már korántsem olyan drámai a drágulás.

A magyar helyzet nem különbözik ettől gyökeresen. A leggyakrabban vásárolt üzemanyag egységárának reálértékét vizsgálva kiderül: ma sem drágább a benzin, mint 1990-ben volt, igaz, akkoriban sokkal kevesebb pluszköltség terhelte az autósokat, s korántsem biztos, hogy az érintettek jövedelme azóta folyamatosan az inflációnak megfelelően gyarapodott.

Makrogazdasági szakértők egy másik lényeges körülményre hívják fel a figyelmet: a világ sokat változott az olajválságok óta. A fejlett országok jól megtanulták a leckét: fajlagos olajfelhasználásuk drasztikusan csökkent, ráadásul a legtöbb vásárló felkészült az alternatív energiahordózók felhasználására, s kisebb a nemzetgazdaságok jövedelmi függősége is. Így lehetséges, hogy a 2002-es adatok szerint Brazília 42, Kína 132, India 188 százalékkal több olajat használ fel egységnyi GDP előállításához, mint az OECD átlaga. Az olajárak emelkedése éppen ezért a kevésbé fejlett országok gazdaságaira lehet drasztikus hatással. Nemcsak kiadási vagy bevételi oldalon, vagy a folyó fizetési mérlegen keresztül az árfolyamoknál érhető ez tetten, hanem a visszaeső GDP miatt növekvő munkanélküliségben is. Mindez persze csak akkor igaz, ha az olaj ára sokáig magas marad.

A világ eltérő árérzékenységét jól illusztrálja az IEA becslése, amely szerint egy tartósnak bizonyuló, 10 dolláros olajár-emelkedés az OECD-országok reál nemzeti össztermékét 0,4 százalékkal csökkentené, míg a veszteség Kínában 0,8, Indiában 1, a harmadik világ eladósodott országaiban 1,6 százalékos lenne. Az inflációfelhajtó hatás ugyancsak gyökeresen eltér: az OECD-ben alig 0,5 százalékos lenne az általános drágulás, miközben Kínának 0,8, Indiának pedig 2,6 százalékos emelkedéssel kellene szembenéznie. Ezzel szemben még - az energiahordozókat szinte kizárólag importból beszerző - Japán is csak 0,4 százalékos GDP-fogyást és 0,3 százalékos áremelkedést tapasztalna.

A gazdasági szakértők szerint az összhatást tekintve az olajár konkrét nagyságánál fontosabb, hogy milyen okok vezetnek a tartós dráguláshoz. Ha ugyanis csupán a kitermelés visszafogása okozza az emelkedést, a magas árak a kereslet visszaesését hozzák, és spórolásra ösztönöznek, ami csökkenti az exportálók jövedelmét, így a helyzet aligha maradhat fenn évekig.

Ezzel szemben a felhasználás tartós növekedése komoly veszélyt rejthet magában. Márpedig most alighanem ez a helyzet, hiszen az utóbbi három esztendőben Ázsia olajfogyasztása 45 százalékkal ugrott meg. A leginkább Tajvan és Thaiföld érezheti meg a mostani drágulást. Ha azonban az ár tartósan 40 dollár felett maradna, azt már az ázsiai óriások is megéreznék. Kína és India kereskedelmi többlete teljesen eltűnne, Dél-Koreáé 33, Thaiföldé 20 százalékkal apadna a Washington

Times kalkulációi szerint.

A régióban makroszinten a legnagyobb nyertes minden bizonynyal Malajzia lenne, hiszen olajexportálóként akár 25 százalékkal is növelheti külkereskedelmi többletét. Csakhogy ez korántsem jelenti azt, hogy az ország teljes gazdasága jól járna.

Miközben ugyanis Kína, India vagy Dél-Korea központi bankjai, valutatartalékaikat felhasználva, stabilan tudnák tartani nemzeti fizetőeszközük árfolyamát, erre Malajzia alighanem képtelen volna. A megugró többlet nyomán felértékelődő valuta pedig drasztikusan rontaná az ország exportjának versenyképességét. Nem csoda, hogy a maláj miniszterelnök a kivitel segítése érdekében máris a gazdaságpolitika drasztikus átszabásáról beszél. Szakértők szerint hasonló helyzet állhat elő Oroszországban is.