Az ugyan még mindig megelőlegezett ténynek tekinthető, hogy a relatív győztes Angela Merkel kancellárjelölt CDU-ja és a vele testvérpárti szövetséget ápoló bajor CSU közös listája lesz, de már az Allensbach Intézet tegnap közzétett becslése szerint (a választás előtti utolsó héten nem szabad felmérések eredményeit közölni) a CDU/CSU és az FDP együtt éppen csak egyetlen tizedszázalékkal előzné meg a jelenlegi kormánykoalíció Gerhard Schröder kancellár vezette pártjait - az SPD-t és a zöldeket - plusz a ki tudja menynyire önkényesen hozzájuk csapott újsütetű alakzatot, az SPD szakadáraiból és az egykori NDK állampártjának utódából, a PDS-ből alakult Baloldalt. A szavazási hajlandóságok szerdai kivetítése szerint az első csoport a választók 48,7, a másik 48,6 százalékára számíthat.
A Baloldal-epizód talán rövidre is zárható: Schröder eleve kizárta, hogy bármiféle szövetségre lépjen a Baloldallal, még laza külső támogatást sem fogadna el tőle - elvben; még mindig úgy fest, hogy nem is lenne rá alkalma. Az egyesülés után az új párt júliusban és augusztus elején 10-12 százalékos támogatottsággal ijesztgette az elemzőket, hogy mostanra visszaessen a még mindig nem jelentéktelen 7-8 százalékra. A bízvást populistának nevezhető csoportosulás balról és jobbról is belerágott a hagyományos szavazótáborokba, s talán valóban igazuk lesz azoknak, akik azt jósolták, hogy ez Merkeléknek árt jobban, mert őket fosztja meg az abszolút többségtől.
A jegyzőkönyv számára mindamellett nem árt rögzíteni azt a tényt sem, hogy az uniópártok sem mindennapi lecsúszást produkáltak május 23-a óta. Ekkor, az észak-rajna-vesztfáliai tartományi választásokon elszenvedett megsemmisítő vereség után jelentette be új választások kiírását Schröder. Akkor még arra lehetett számítani, hogy a kereszténypárti ellenzék egymaga megszerzi az abszolút többséget, ez ma már az FDP-vel szövetségben is kétségesnek tűnik.
A piacok mindazonáltal változatlanul ezt a megoldást részesítik előnyben - tűnik ki egy tegnapi Reuters-jelentésből. Választói támogatás híján azonban kénytelenek más lehetőséget is tekintetbe venni. Ez a más a nagykoalíció lenne a CDU/CSU és az SPD között, "természetesen" Angela Merkel kancellársága alatt. Piaci elemzők szerint egy ilyen variáns semleges lenne a növekedési kilátásokat illetően - amelyet korábban úgy taksáltak évi másfél százalékra, hogy abból fél százalék jutna a Merkel-effektusra -, de serkentőleg hatna a részvények árfolyamaira. A CDU által gyakorolt irányításban garanciát látnának arra, hogy a kormány vállalkozásbarát kereteket biztosít, többek között visszafogja a szociális kiadásokat, és előnyös társasági adózást teremt.
Politikailag ugyanakkor a nagykoalíció nehezen indokolható, hacsak azzal nem, hogy nem szabad a kormányzás közelébe engedni az ez esetre akár "szélsőséges" baloldallá előléptetendő populista pártot. Nagykoalíció eddig egyszer fordult elő a (nyugat-)német történelemben, amikor a keleti szerződéseket kellett tető alá hozni; most nincs ilyen sorsdöntőnek mondható helyzet. Az nem minősülhet ilyesminek, hogy csaknem ötvenévi fellendülés után kicsit visszaesik a növekedés, mikor tudjuk, hogy magát a növekedést masszív cikluskisimító állami beavatkozások tették lehetővé.
A probléma tulajdonképpen az, mi várható a kormánykeréknél egy olyan CDU-vezetéstől, amely maga is nagyban felelős azért, hogy egyre kevesebben támogatják a felmérésekben. Többek között például azért, mert Edmund Stoiber CSU-elnök felháborodva közölte: már nehogy a volt NDK döntse el, ki győz Németországban. Gondoljuk el, mi lett volna, ha 1989-ben helyreáll a Monarchia, s most Ausztriában azt kifogásolnák, hogy a magyarok beleszólnak a választások kimenetelébe. Németország is sajátos képlet, sok meglepetést tartogat.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.