Az ugyan még mindig megelőlegezett ténynek tekinthető, hogy a relatív győztes Angela Merkel kancellárjelölt CDU-ja és a vele testvérpárti szövetséget ápoló bajor CSU közös listája lesz, de már az Allensbach Intézet tegnap közzétett becslése szerint (a választás előtti utolsó héten nem szabad felmérések eredményeit közölni) a CDU/CSU és az FDP együtt éppen csak egyetlen tizedszázalékkal előzné meg a jelenlegi kormánykoalíció Gerhard Schröder kancellár vezette pártjait - az SPD-t és a zöldeket - plusz a ki tudja menynyire önkényesen hozzájuk csapott újsütetű alakzatot, az SPD szakadáraiból és az egykori NDK állampártjának utódából, a PDS-ből alakult Baloldalt. A szavazási hajlandóságok szerdai kivetítése szerint az első csoport a választók 48,7, a másik 48,6 százalékára számíthat.

A Baloldal-epizód talán rövidre is zárható: Schröder eleve kizárta, hogy bármiféle szövetségre lépjen a Baloldallal, még laza külső támogatást sem fogadna el tőle - elvben; még mindig úgy fest, hogy nem is lenne rá alkalma. Az egyesülés után az új párt júliusban és augusztus elején 10-12 százalékos támogatottsággal ijesztgette az elemzőket, hogy mostanra visszaessen a még mindig nem jelentéktelen 7-8 százalékra. A bízvást populistának nevezhető csoportosulás balról és jobbról is belerágott a hagyományos szavazótáborokba, s talán valóban igazuk lesz azoknak, akik azt jósolták, hogy ez Merkeléknek árt jobban, mert őket fosztja meg az abszolút többségtől.

A jegyzőkönyv számára mindamellett nem árt rögzíteni azt a tényt sem, hogy az uniópártok sem mindennapi lecsúszást produkáltak május 23-a óta. Ekkor, az észak-rajna-vesztfáliai tartományi választásokon elszenvedett megsemmisítő vereség után jelentette be új választások kiírását Schröder. Akkor még arra lehetett számítani, hogy a kereszténypárti ellenzék egymaga megszerzi az abszolút többséget, ez ma már az FDP-vel szövetségben is kétségesnek tűnik.

A piacok mindazonáltal változatlanul ezt a megoldást részesítik előnyben - tűnik ki egy tegnapi Reuters-jelentésből. Választói támogatás híján azonban kénytelenek más lehetőséget is tekintetbe venni. Ez a más a nagykoalíció lenne a CDU/CSU és az SPD között, "természetesen" Angela Merkel kancellársága alatt. Piaci elemzők szerint egy ilyen variáns semleges lenne a növekedési kilátásokat illetően - amelyet korábban úgy taksáltak évi másfél százalékra, hogy abból fél százalék jutna a Merkel-effektusra -, de serkentőleg hatna a részvények árfolyamaira. A CDU által gyakorolt irányításban garanciát látnának arra, hogy a kormány vállalkozásbarát kereteket biztosít, többek között visszafogja a szociális kiadásokat, és előnyös társasági adózást teremt.

Politikailag ugyanakkor a nagykoalíció nehezen indokolható, hacsak azzal nem, hogy nem szabad a kormányzás közelébe engedni az ez esetre akár "szélsőséges" baloldallá előléptetendő populista pártot. Nagykoalíció eddig egyszer fordult elő a (nyugat-)német történelemben, amikor a keleti szerződéseket kellett tető alá hozni; most nincs ilyen sorsdöntőnek mondható helyzet. Az nem minősülhet ilyesminek, hogy csaknem ötvenévi fellendülés után kicsit visszaesik a növekedés, mikor tudjuk, hogy magát a növekedést masszív cikluskisimító állami beavatkozások tették lehetővé.

A probléma tulajdonképpen az, mi várható a kormánykeréknél egy olyan CDU-vezetéstől, amely maga is nagyban felelős azért, hogy egyre kevesebben támogatják a felmérésekben. Többek között például azért, mert Edmund Stoiber CSU-elnök felháborodva közölte: már nehogy a volt NDK döntse el, ki győz Németországban. Gondoljuk el, mi lett volna, ha 1989-ben helyreáll a Monarchia, s most Ausztriában azt kifogásolnák, hogy a magyarok beleszólnak a választások kimenetelébe. Németország is sajátos képlet, sok meglepetést tartogat.