Már megint a magyarok?
Úgy tűnik, hogy a magyar bukdácsoláson – akár önmagáért, akár belpolitikai tőkegyűjtés okán – felháborodók néhol ugyanúgy félre (is) értelmeznek dolgokat, miként a brüsszeli ítélet élét megkérdőjelezők is helyenként mintha mást (is) védelmeznének, mint ami a fő kifogás tárgya. Kezdve az előbbivel: nemcsak egyes politikusok, de magyar és külföldi kollégák is hajlamosak voltak az elmúlt napokban arról beszélni, hogy a magyar kormány már megint intőt kapott (azaz: már megint nem tudott teljesíteni valamit, és Brüsszel ezért ismét arra kényszerült, hogy sokadszor is elmarasztalja a magyar gazdaságpolitikát).
E tekintetben – pusztán az igazság kedvéért – talán nem árt tisztázni egy viszonylag nehezen átlátható uniós folyamatot. Nevezetesen: nincs szó arról, hogy ennyiszer meg kellene inteni a magyarokat. A már megint vélelmezése csak annyiban jogos, ha ahhoz képest említjük, hogy az idén kora tavasszal egyszer már kapott egy sárga lapot Brüsszelben a magyar kormány. Ezt nyáron már-már készek voltak visszavonni, majd szeptemberben – a statisztikai adatok ismert módosítása nyomán romló összkép miatt – ismét elővették.
Szeptemberben ez „már megint” volt… De azóta nem történik egyéb, mint hogy ez a szeptemberi újbóli rosszallás az uniós eljárás ilyenkor szokásos stációit megjárva különböző helyeken újból elhangzik. Ez azonban nem egy újabb figyelmeztetés, hanem ugyanannak a megállapításnak a különböző fórumokon történő megerősítése, netán kommentálása. Ám ezekben az esetekben már nem arról van szó, hogy hiába volt az első felhorkanás, és a rendetlen magyar nebulót újból meg kell inteni, hanem ugyanazt az első rendetlenkedést emlegetik fel különböző helyeken.
Ha fairek akarunk lenni, akkor a dolognak erről az oldaláról ennyit mindenképpen el kell mondani. Másfelől, mintha hivatalos helyeken még mindig nem minden esetben a brüsszeli üzenet legfontosabb felvetésére reagálnának. Ennek lényege ugyanis csak másodsorban érinti egyes makrogazdasági adatok abszolút értékének valamilyen közmegegyezéses szinttől való elmaradását. (Azt is érinti persze: Almunia pénteken magyar ipari vezetők előtt mondott beszédében intett arra, hogy a tartósan nagy hiány nem az uniós ejnye-bejnye miatt rossz, hanem a magyar gazdaság távlati esélyeit veszélyeztetheti.) Az igazi üzenet szerint azonban nem az a nagyobbik baj, ha (egyelőre) kedvezőtlen a mutató – vagy ha például emiatt viszonylag távolba vész az euróhoz való csatlakozás céldátuma –, hanem ha ezek a mutatók és ez a céldátum visszatérően változni kényszerül.
A magyar előrejelzések hitelvesztése a maga nemében sokkal elbátortanalítóbban hat a potenciális befektetőre, gazdasági partnerre és pénzpiaci folyamatokra, mint önmagában a viszonylag alacsony mutató. Úgy tűnik, az elmúlt években a magyar vezetés – egyelőre talán főként csak Brüsszelben – e téren szenvedett vereséget. A jelenség felemlegetése, a stabil előrejelzések szorgalmazása, egyes magyar adatok megkérdőjelezése (mint a múlt heti brüsszeli becslésben a következő évek magyar gazdasági növekedésére utaló számok mutatják) főként ebben a vonatkozásban jelez sürgős helyrehoznivalót. Tegyük hozzá: nem kizárólag magyar jelenségről van szó: Brüsszelből nézve néha feltűnik egy gazdasági tervezési, statisztikakezelési kulturális különbség régi és új tagok között. A régiek mutatói általában inkább gyengébbek a realitásnál, cserébe viszonylag alacsony szintű teljesítésnél is békén hagyják őket.
A kelet-európai tagok körében helyenként mintha még élne a hajdani, tervmutatókat túllicitáló reflex: jelentéseikben láthatóan sokszor igyekeznek inkább jobbnak mutatkozni, mint amire feltétlen adott lenne a fedezet – amitől aztán kínosan könnyű elmaradni. Márpedig itt viszont ezt is árgus szemekkel figyeli, és számon is kéri valaki. Összességében, a magyar hiányhistóriát sejthetően egy kicsit túltupírozták, de ennek hátterében nem kis részt kommunikációs – és most nem (csak) tömegkommunikációs, hanem hivatalos, diplomáciai egyeztetésbeli – zavarok is vélelmezhetők. Ami talán betudható az egyéves tagság tanulópénzének is. Bízva abban, hogy ennél többet – például a kohéziós források néhol megpendített átmeneti befagyasztásával – nem is kell majd megfizetni.
