Privatizáció - régi technikák, új vádak

Különösen azóta gyorsultak fel az események, miután kiderült, hogy a vételárat kizárólag külföldi bankok állták. Elsősorban azok a német hitelintézetek, amelyekkel a pétervári főpolgármester külgazdasági ügyekben illetékes helyetteseként Vlagyimir Putyin jelenlegi orosz elnök – nagyrészt még KGB-tisztként szerzett korábbi ismeretségi köre felhasználásával – 1990-től szoros üzleti kapcsolatot tartott fenn.
A Szibnyefty aranyrészvénye érdekes módon mégsem hozzájuk került: azt az orosz állami monopóliumellenes bizottság októberben kelt engedélyével a Gazprom egyik hollandiai leányvállalata, a Gazprom Finance BV (GF) szerezte meg. Ez azt jelenti, hogy ha a közismerten kevés szabad pénzeszközzel rendelkező Gazprom nem tudja törleszteni a kölcsön részleteit, akkor – az e tekintetben rendkívül szigorú holland törvények értelmében – a Szibnyefty a hitelező bankok tulajdonába megy át.
Másnap a Vedomosztyi szakírója a homlokára csapott: „Azért kötik külföldön a Szibnyefty adásvételi szerződését, hogy a Millhouse Capital kivihesse a vételárat Oroszországból. Hiszen egy nálunk aláírt szerződés nyomán nem lehetne rubelre váltani, és kivinni az országból.” A szerződés egy névtelenséget kérő létrehozója azóta megerősítette, hogy ez valóban fontos szempont volt a felek számára.
Azt már mondani sem kell, hogy a külföldön kötött szerződéssel a vevő elkerülte az adófizetést is. Ezzel a trükkel a Gazprom kb. egymilliárd dollárral rövidítette meg az orosz költségvetést. Az „adóoptimalizálásnak” nevezett módszerben legutóbbi nyilatkozataik szerint a Kreml prominensei semmi kivetnivalót nem látnak. Ez csak azért elgondolkodtató, mert Mihail Hodorkovszkijt nemrég főleg ezért ítélték nyolc év lágerbüntetésre.
A Szibnyefty eladása csak az abban valamilyen szinten érdekeltek körében aratott sikert. Még az orosz kormány tagjaiból sem váltott ki osztatlan lelkesedést. German Gref gazdasági miniszter például azt nyilatkozta, hogy „számos kérdést vet fel mind az adásvételi szerződésben feltüntetett ár, mind az egész ügy célszerűsége”. Másnap az orosz gazdasági minisztérium szóvivője a miniszter személyes véleményének minősítette a kijelentést, amely nem tükrözi a gazdasági minisztérium álláspontját.
Alekszej Kudrin pénzügyminiszter, miként Mihail Fradkov kormányfő – akinek a Putyin utódlását előkészítő legutóbbi kádercserék következtében amúgy is inog a széke – inkább hallgatásba burkolózott, amikor az „orosz történelem legnagyobb üzletéről” kérdezték. Hiszen ők pontosan tudják, hogy kiszivárogtatott félhivatalos hírek és álhírek gondos adagolásával a Szibnyefty vezetői egy év alatt egymilliárd dollárral mesterségesen felturbózták a cég értékét, majd óriási osztalékot fizettek a részvényeseknek, és még az eladás előtt szinte minden értéket kivittek belőle.
Az APN gazdasági szemleírója, Vlagyimir Golisev szerint nem kevesebbről van szó, mint hogy az igazságtalan privatizáció vadhajtásainak lenyesegetése címszó alatt a „jó oligarchákkal” – az adott esetben Roman Abramoviccsal – és az 1990-es években vele nagy volumenű üzletek sorát lebonyolító, megbízható nyugati partnereivel szövetkezve Vlagyimir Putyin és közvetlen köre kisíbolja az országból a nemzeti vagyont. Egy másik neves elemző, Sztanyiszlav Belkovszkij szerint „a Putyin-féle visszaállamosítás és az azt követő, csaknem legális export nyomán Oroszország a legközelebbi jövőben 50-70 milliárd dollárnyi értéket veszíthet”.
Ilyen vádat két éve Mihail Hodorkovszkij, a Jukosz olajvállalat volt elnökének letartóztatása – és ezzel az orosz nagyvállalkozók megfélemlítése – óta senki sem mert volna leírni. A Szibnyefty-eladás cinizmusa azonban minden jel szerint kiverte a biztosítékot az orosz gazdasági elitnél. Erről tanúskodik, hogy a moszkvai elemzők hetek óta követelik a Roman Abramovics pénzügyeit intéző, Gibraltárban bejegyzett Millhouse Capital rejtélyes tulajdonosi körének közzételét. Évek óta közszájon forognak olyan feltételezések, hogy Putyinnak vagy közvetlen környezetének személyes érdekeltsége lehet a cégben, s azon keresztül Roman Abramovics jövedelmező üzleteiben. (A vörös Romanként emlegetett mosolygós milliárdos hitelkártyák nagylelkű feltöltésével, külföldi utazások számláinak rendezésével, sőt ha kellett, a Riviérán vásárolt ingatlanokkal mindig is leperkálta a megfelelő baksist az éppen regnáló orosz elitnek. Borisz Jelcin környezete nem is hívta másként, csak „Bugyellárisnak”.) A Szibnyefty eladása nyomán azonban – most először – ilyen mondatokat lehet olvasni az orosz sajtóban: „A Millhouse Capital részvényesi körének nyilvánosságra hozatala több kínos kérdésre megadná a választ. Többek közt meggyőződhetnénk arról, hogy egyetlen Mr. Putyin nevű részvényes sincs köztük.”
A kérdés azért érdekes, mert német sajtóértesülések, így a Handesblatt minapi cikke szerint az orosz hatóságok mostanában egyre több nagyvállalkozót, köztük nem egy másodvonalbeli oligarchát is arra kényszerítenek, hogy cégét eladja az államnak. A moszkvai Argumenti i fakti szerint a Kreml új jelszava: „Vásárolj és uralkodj!”