Korrupciógyanú az új orosz gázvezeték körül

Pedig a költségek az észak-európai gázvezetéknek csak a Gazprom által finanszírozott szárazföldi részén megközelítik a 2,5 milliárd dollárt. Az 1128 kilométeres tengeri szakasz költségeiről egyelőre egymástól nagyon eltérő becslések jelentek meg. A létrehozására december 5-én Svájcban bejegyzett cég 51 százalékban a volt szovjet gázipari minisztériumból létrehozott Gazprom, 24,5-24,5 százalékban a BASF és az E.On tulajdona, és a részvényesek az egymással való elszámolás határidejét is belekalkulálták a várható profitba. Magyarán: a Gazprom az első gázszállítmányok indulásától számítva tíz évet kapott arra, hogy a részvényesek valamennyi ráfordítását törlessze – miközben a nyugati befektetőknek az orosz energiahordozóból származó profitja nem csökkenhet évi tíz százalék alá.

A hálózat 27,5 milliárd köbméter földgázt áteresztő első vonala a tervek szerint már 2010 nyarán működni fog. Moszkvai pletykák szerint Vlagyimir Putyin személyesen jelölte ki a második vonalat, amelyen három évvel később indul az export. A Kremlben állítólag egy harmadik vonalat is terveznek: szintén a tenger mélyén – vagyis a transzferországok képviselte biztonsági kockázat nélkül –, németországi végpontokkal.

Az orosz elnök egyébként gázipari szakkérdéseken kívül káderügyekben is egyszemélyi döntéseket hoz: a Gazprom első emberének feje felett egyezett meg Gerhard Schröderrel a volt kancellár alkalmazásáról. Az osztrák Die Presse szerint Alekszej Miller Gazprom-elnök (az 51 százalékos tulajdonos képviselője!) egy órával a hírt bejelentő sajtóértekezlet előtt szerzett tudomást erről a fejleményről. Sőt, Putyinnak annyira tetszik a világ hatalmasainak a Kreml szolgálatába állítása, hogy a The Wall Street Journal szerint előrehaladott tárgyalásokat folytatott Donald Evans volt amerikai kereskedelmi miniszterrel, akinek a büntetőtelepen raboskodó Mihail Hodorkovszkijtól elorzott Jukosz-vagyonból meggazdagodott Rosznyeftyben szánt szerepet. Evans tegnap visszautasította a jövedelmező állást. Döntésében szerepet játszhatott, hogy Gerhard Schrödert világszerte, így saját hazájában, sőt a tulajdon pártjában is azzal vádolják: az új gázvezetékbe való négymilliárd eurós német befektetésről hozott szeptemberi politikai döntésével – akkori katasztrofális népszerűségi mutatói ismeretében, és tudván, hogy nincs esélye a kancellári szék megtartására – nem Németország, hanem a saját gazdasági érdekeit tartotta szem előtt.

Tény, hogy október elején a német sajtó egyszer már felröppentette a hírt, miszerint a 61 éves politikus jó pénzért esetleg szerepet vállal a cégben, amely a 700 milliárd köbméter gázt rejtő Juzsno-Russzkoje kitermelőhely kincsét Viborg városából Észak-Németországba szállítja. Schröder akkor még a feltételezést is hevesen elutasította. A történtek után azonban nemcsak a volt kancellár, hanem egész Németország „keleti politikája” is más színben tűnik fel. Most amerikai, francia, sőt egyes orosz források is indulatosan Schröder szemére hányják, hogy regnálása alatt „feddhetetlen demokratának” nevezte Putyin elnököt, és még a 2001. szeptember 11-e óta e kérdésben oly szemérmes Bush elnöknél is mélyebben hallgatott a több mint egy évtizede folyó csecsenföldi háborúról.

Orosz elemzők szerint a számos paraméterében (de nem a Gazpromnak a beruházást meghitelező nyugati bankokkal szemben vállalt gyors törlesztése miatt még sokáig biztosan nem érvényesülő árcsökkentő hatásában!) kiváló eredményekkel kecsegető gázvezeték politikai hatása még csak ezután mutatkozik meg. Elsősorban azért, mert meggyengül a busás transzferdíjról lemaradó balti államok pozíciója az Oroszországgal való kapcsolatban: Moszkva újra zsarolhatja a gázszükséglete száz százalékát keleti szomszédjától vásároló Litvániát, Lett- és Észtországot. Perspektivikusan a három kis „új demokráciánál” is nagyobb vesztese a Schröder–Putyin paktumnak Lengyelország, amely a történelmi igazságtétel gesztusának s egyben érzékelhető középhatalmi aspirációi kiindulópontjának tekintette az EU-tagságot. Varsóban éppen ezért – „a másik EU-tag” Németországtól elvárható szolidaritás helyett – megengedhetetlen politikai árulásnak minősítik az egyezményt. Amely ráadásul olyan pillanatban született, amikor Varsó és Moszkva között már hónapok óta dúl a XX. század legrosszabb hagyományait idéző diplomáciai és sajtóháború. (Az 1920-as lengyel–szovjet-orosz háború után szovjet diplomatákat öltek meg „a pánok országában”, 1945 nyarán több száz szovjet tiszt és katona esett a moszkvai megszállás ellen tiltakozó lengyelek által elkövetett merényletek áldozatául – 2005 nyarától pedig újra diplomatákat és diplomatagyerekeket vernek mindkét oldalon.)

A történelmi aspektusokon kívül komoly gazdasági következményektől is tartanak azok, akik egy tisztátalan Schröder– Putyin egyezmény áldozatának érzik magukat. Varsó pontosan tudja, milyen kiszolgáltatott lesz amiatt, hogy alig néhány év múlva már nincs szükség az orosz gázexport lengyelországi transzferszakaszára. És valamennyi érintett állam idegesen reagált a Kreml politikai törekvéseinek pörölyévé vált Gazprom utalásaira, hogy a közeljövőben számottevő földgázár-emelkedés várható.