Ágazati helyett horizontális
A megváltozott gazdasági környezethez, a gyorsan változó technológiai ciklusokhoz, a liberalizált piacokhoz, illetve a feszítő makrogazdasági egyensúlyi követelményekhez igazodva az egyes tagországok gazdaságtámogatási céljai és eszközei is nagymértékben átalakulnak – hangsúlyozta lapunknak Gál Péter egyetemi tanár, az MFB vezető közgazdásza. Ez egyrészt jelentkezik a GDP-arányos támogatások mértékének csökkenésében, valamint hatékonyabb, gazdaságilag jobban orientáló, rugalmasabb és piacközpontú támogatási formák előtérbe kerülésében.
A piaci folyamatokat érintő állami támogatások nagyságáról szólva a szakember elmondta, hogy bár az EU 2001-ben is annak csökkentését irányozta elő, ez csak kismértékben volt lehetséges: a GDP-arányos állami támogatási szint az akkori 0,47 százalékról 2004-re 0,44-ra mérséklődött (mezőgazdaság és vasúti szállítás nélkül). Ennek az is oka volt, hogy a versenyhatású állami támogatások aránya már a kilencvenes évek második felében jelentősen csökkent. Magyarországon a GDP-arányos támogatások nagysága magasabb (2004-ben 0,87 volt), mint az EU10-ek és EU25-ök átlaga. Ennek nem gazdaságfilozófiai oka van, hanem sokkal inkább a felzárkóztatási igények, a jelentős regionális különbségek, az infrastrukturális hátrányok, valamint az EU országokhoz képesti magasabb kamatszint következményei.
A 90-es évek közepén az EU-tagállamok támogatásaik (mezőgazdaság, halászat és közlekedés nélküli adat) 50 százalékát nyújtották horizontális támogatásként, 2004-ben ez az arány 76 százalék volt. Magyarország ettől még elmarad – hiszen az arány tavalyelőtt 45 százalék volt –, de a 2000–2003 közötti 41 százalékhoz képest a trend szintén emelkedő.
Nálunk a horizontális támogatások megoszlása is eltérő az EU25-höz képest. A hazai sajátosságoknak megfelelően ugyanis Magyarországon a regionális támogatások súlya meghatározó a horizontálisokon belül. Az előbbiek aránya 2004-ben az EU-ban az össztámogatás 18, Magyarországon pedig 26 százaléka volt, és a szakértő szerint inkább az arány növelése lenne fontos. (A trend növekvő, hiszen 2000 és 2003 között az ilyen támogatások aránya átlagosan 24 százalék volt.) További sajátosság, hogy jelentősek az agrártámogatások. Az EU-átlag 2004-ben az össztámogatások 24 százalékát tette ki, Magyarországon 31 százalékát. Bár középtávon ennek csökkenése nem várható, hosszabb távon a nemzetközi tendencia követése e téren indokolt lenne – mondta Gál Péter.
Igazodva a megváltozott gazdasági feltételekhez és tendenciákhoz, az EU egészében és Magyarországon is változik az állam szerepe. A gazdasági feltételek módosulása és a versenyjogi szabályozás a szubvenciók helyett egyre inkább a követelményelvárásokon alapuló finanszírozást „támogatja”. Jelentősen csökken a vissza nem térítendő támogatások aránya és nagysága. Fokozottan előtérbe kerülnek az állami források hatékony, célszerű, piacbarát felhasználását elősegítő kihelyezési formák, ennek folytán megnő a pénzügyi közvetítő rendszer szerepe, az állami támogatás banki eszközökkel való kihelyezésének jelentősége.
Gál Péter felhívta a figyelmet az eltérő makrogazdasági környezet támogatáspolitikai következményeire is. Magyarországon az EU által meghatározott referenciakamat 8,59 százalék, az ez alatt nyújtott hitel kamatkülönbsége állami támogatás. Az MFB hitelkamatai például 4,6–6,1 százalék között alakulnak, míg a piaciak 8 százalék körüliek.
Az euróövezet fejlesztési intézményei 3 és 6 százalék között helyezik ki hiteleiket, míg az infláció átlaga 2-2,5 százalék, így a rés ott is 1–3,5 százalék között van. A különbség az, hogy ott a referenciakamat 4,08 százalék, azaz az alacsony kamatszint miatt kisebb a differencia a referencia- és kihelyezett hitelkamat között. Ez nagyobb projektenkénti támogatási volumeneket tesz lehetővé az euróövezetben. A csökkenő kamatszint, majd az euró bevezetése Magyarországon is tendenciájában nagyobb méretű piaci típusú támogatásokat tesz lehetővé.
Változik a fejlesztéspolitikai intézményrendszer is – mondta Gál Péter. Mivel a segélyek, szubvenciók helyét orientáló támogatások veszik át, nő a fejlesztési bankok, intézmények szerepe az EU-ban. Ezáltal nő a pénzügyi közvetítő rendszer részvétele is, és erőteljesebb a magánforrások bevonása a fejlesztési projektekbe. Emelkedik az „önfenntartó” fejlesztési szervezetek, programok jelentősége: azoké, amelyek az állami támogatásként elkönyvelt állami vagy közösségi befektetést (például kamattámogatást vagy állami árfolyam-garanciát) követően a fejlesztés eredményeképpen viszszaforgatott tőkéből és kamatokból teszik lehetővé egyre nagyobb volumenű hosszú távú, és a beruházóknak kedvező források nyújtását. Ilyen konstrukció volt már bizonyos mértékig a Marshall-segély is. Ismét nagyon fontosak azok az intézmények, amelyek viszonylag kismértékű közösségi ráfordításból nagy volumenű fejlesztéseket indukálhatnak. Ezért dinamikusan fejlődnek és kedvező multiplikátorhatást képesek gyakorolni az olyan intézmények, mint az Európai Fejlesztési Bank, a német fejlesztési bank, a KfW, a spanyol ICO vagy az MFB Rt.
