Felforgatnák az áfarendszert
Az 1991-ben átmeneti időre kialakított, ám mindmáig érvényben lévő szabályok szerint az EU-n belüli exportnál a fogyasztás helye szerinti országban kell felszámítani az áfát, nem pedig a gyártónak, mint minden más esetben. A körhintacsalás lényege, hogy X. cég elad nagy értékű, könnyen szállítható (például szórakoztatóelektronikai) termékeket Y. cégnek, amely egy másik tagállamban működik. Mivel ez export, X. nem számol fel áfát, de Y. sem. Ehelyett Y. továbbadja a termékeket az áfával megnövelt áron Z.-nek, ugyanazon a tagállamon belül, és néhány hétre vagy hónapra rá eltűnik. A kiszámlázott áfát Y. nem fizeti be az adóhatóságnak, hanem zsebre vágja. (Mivel nincs visszaigénylői pozícióban, az adóhatóság nem is vizsgálja különösebben.) Z. pedig visszaigényli az áfát, sokszor teljesen jóhiszeműen. Máskor azonban ő is be van avatva, és reexportálja a terméket X.-nek, ahol az egész ügyeskedés elölről kezdődik, innen a jelenség körhintajellege.
Ez a csalásfajta évente 3,5 milliárd eurónyi kárt okoz a német államháztartásnak – számítják Berlinben, ahol a másfajta viszszaélésekkel együtt összesen 17 milliárd euróra, vagyis a teljes áfabevétel 12 százalékára teszik a csalások miatti kiesések értékét. A szövetségi kormány ezen az áfarendszer radikális megváltoztatásával akar segíteni: e szerint nem kellene minden egyes kereskedelmi tranzakció után az eladónak felszámolnia az áfát, a vevőnek pedig, továbbértékesítés után visszaigényelnie azt (mint jelenleg), hanem az amerikai forgalmi adóhoz hasonlóan csak a végső fogyasztóhoz kerülve adnák hozzá az árhoz az adót, s azt a vevőnek kellene felszámolnia (reverse charge). A körhintacsalást ez a rendszer a támogatók szerint lehetetlenné tenné.
Az Európai Bizottság azonban úgy véli, ez sem lenne üdvözítő megoldás, sőt több kára lenne, mint haszna. Brüsszel szerint egy ilyen rendszerben a visszaélések nem tűnnének el, sőt még tömegesebbé válnának. Nagyon egyszerű lenne ugyanis a végső fogyasztót is közbülső felhasználónak feltüntetni, s így nem számítani fel áfát.
A nagykoalíciós német kormány már programjába is foglalta az átállást, s azt a 16 szövetségi tartomány szintén egyhangúan megszavazta. Peer Steinbrück pénzügyminiszter szerint 2008-tól kellene bevezetni. A váltáshoz azonban egy részletes közösségi szabályozás gyökeres átalakítására lenne szükség, amelyhez a bizottság támogatásán túlmenően valamennyi tagállam egyhangú beleegyezésére is szükség lenne.
Ausztria mindenesetre támogatja az elképzelést, sőt EU-elnökségi programjába is felvette azt. A bécsi kormány azzal érvel, hogy kísérleti jelleggel már 2003-ban bevezette a rendszert az építőiparban, s az 200 millió eurónyi többletbevételt generált. A berlini elképzelés szerint is elsőként az építőiparban, a takarítási szolgáltatásoknál és ötezer euró feletti szerződéseknél kellene kipróbálni a fordított áfát. A német kiskereskedelmi szövetség (HDE) támogatná is az új rendszert, ha az nem okoz többletterheket az adminisztrációban és a különféle jelentéstételi kötelezettségekben.
Az Európai Bizottság szerint a „fordított áfa” helyett jobb megoldás lenne az, ha a közösségen belüli exportra is az eladó számítaná fel az áfát, méghozzá a saját országában egyébként is alkalmazott kulccsal. Ez persze nem áll érdekében a deficites kereskedelmi mérlegű tagállamoknak, hiszen költségvetési bevételeik esnének ki – a közösséggel szemben kereskedelmi többletet felmutató országok viszont (például Magyarország) jól járnának. Brüsszel szerint ezért az ilyen áfabevételek egyfajta újraosztására lenne szükség a tagállamok között, uniós szakértők azonban úgy látják, ennek közösségi szinten politikailag nincs realitása.
