Miért időzítették Putyin látogatását a választási kampányra?
Az ukrajnai, majd a grúziai „földgázháború” új külpolitikai prioritásokat teremtett Oroszország számára, amelynek politikai elitje a Szovjetunió felbomlása óta láthatólag most kezd felocsúdni a birodalomvesztés traumájából. Egy időben azzal a felismeréssel, hogy a nyugati nagyhatalmakkal való kapcsolatnak a fényes csúcstalálkozók és a G8 élén elért elnöki szerep ellenére végső soron édeskevés hozadéka van. Különösen az orosz gazdaság számára. A hét végén született a legújabb kínos kudarc ezen a téren. Noha Makszim Medvedkov, az orosz tárgyalódelegáció vezetője áprilisra ígérte a rég várt megegyezést hazájának a Világkereskedelmi Szervezethez való csatlakozásáról, Washington – miután a moszkvai gazdaságpolitikusokból kikényszerítette a hozzájárulást, hogy a külföldi biztosítótársaságokat beengedjék Oroszországba – újabb követelésekkel állt elő. A csatlakozás feltételéül szabott legfrissebb amerikai igény, hogy Moszkva korlátozás nélkül hagyja működni a pénzügyi szolgáltatásokat nyújtó külföldi vállalatokat is, és ne terhelje vámmal a savanyított tejtermékek importját. German Gref orosz gazdasági és kereskedelmi miniszter ezt éles kirohanással hárította el, mondván: hazája „kimerítette tárgyalási lehetőségeit”. Pedig nyilván tudja, hogy ha a vámmentes kefirről még talán lehet is majd alkudozni, a pénzügyi szolgáltatások szabad áramlását még egyetlen reménybeli WTO-tagnak sem sikerült megúszni.
Ez a nyugati világ nagyjaival való orosz együttműködés elé támasztott akadályok legfrissebb példája. Számos más megfontolás mellett a hasonló kudarcok arra késztették a Kremlt, hogy egykori befolyási övezetében keresse a második elnöki ciklusa vége felé tartó Vlagyimir Putyin és köre számára létfontosságú, látványos külpolitikai-külgazdasági sikereket.
Erre ösztönözhetik az egykori Szovjetunió legnagyobb utódállamát az európai nagyhatalmak élén bekövetkezett és a közeljövőben várható változások is. A kőkemény konzervatív Angela Merkel mégoly kedves mosolya sem tévesztheti meg a Kreml döntéshozóit: az új német kancellártól soha nem kapják meg elődje, Gerhart Schröder kritikátlan, bármely orosz politikai lépést legitimáló, már-már szervilis támogatását. A Putyin iránt erkölcsi szempontból szintén nemegyszer megengedhetetlenül „megértő” Silvio Berlusconi az április 9-ére kiírt törvényhozási választások után, nyomasztó médiatúlsúlya ellenére, esetleg ugyancsak távozni kényszerül az olasz kormány éléről. Politikai pályája vége felé jár a Putyin számára – mint a Hamász moszkvai szalonképessé tételét helyeslő, lelkes PR-közreműködése mutatja – szintén jó partnernek számító Jacques Chirac francia elnök is. A Kreml mérget vehet rá, hogy Chirac esetleges utódától, Nicolas Sarkozytől nem számíthat ilyen gesztusokra.
Maradunk mi. A volt tagköztársaságok és az egykori népi demokráciák, ahol részben még él a kapcsolatok egykori infrastruktúrája, a kapcsolati tőke pedig jobban működik, mint valaha.
Az ukrajnai „narancsos forradalom” 2004. decemberi győzelme, az orosz „keleti politika” mélypontja után valószínűleg rájöttek erre a befolyásos moszkvai elemzőközpontokban is. A politológus Sztanyiszlav Belkovszkij például, aki az oroszbarát ukrajnai elnökjelölt Moszkvából odaküldött tanácsadójaként „testközelből” élte meg ezt a megalázó kudarcot, azóta is szenvedélyes röpiratokban hirdeti, hogy az orosz külpolitikát nem a „régi barátokra”, netán az „eszmei szövetségesek” támogatására kell építeni. Egy offenzív stratégia jegyében, bátran felhasználva a gazdasági nyomásgyakorlás eszközrendszerét, a volt szovjet befolyási övezetben jelenleg regnáló elitet kell erővel, esetenként zsarolással Moszkva akaratának végrehajtójává tenni.
A Kremlnek a kijevi kudarcot ugyancsak személyesen átélt politológusai is hasonló következtetésre juthattak, miután a „független” Ukrajnából visszatértek Moszkvába. Így születhetett meg januárban a kulisszák mögött a nemrég még elképzelhetetlen szövetség Viktor Juscsenko ukrán elnök és Vlagyimir Putyin között. A népszerűségét mára nagyrészt elveszített ukrán elnökkel megértették, hogy a márciusi választásokon pártja csak az orosz ajkúak lakta ukrajnai régióban, moszkvai segítséggel szerzett szavazatokkal mentheti meg hatalmát. Találkozójukon Putyin hajlandó volt néhány jó szót szólva „kampányolni” Juscsenko mellett. A jelek – no meg a januári orosz–ukrán földgázegyezmény tanúsága – szerint cserében azt várta, hogy Juscsenko is legyen megértőbb az orosz gazdaság expanziós igényei iránt.
Ennek az új, offenzív orosz külpolitikának a szellemében alakulnak a strómancégek a volt szocialista országokban, a privatizációban való szokatlanul agresszív orosz részvétel jogi támogatására. Ezért kapjuk vissza most – irgalmatlan anyagi áldozat árán – a sárospataki könyveket, amelyeket a nemzetközi, sőt az orosz jog szerint is törvénytelenül hurcoltak el az Európát felszabadító Vörös Hadsereg nyomában járó, több ezer szakemberből felállított ún. trófeaalakulatok.
Ezért időzítik az orosz államfő budapesti utazását a jelenlegi kormányoldal számára a választási kampányban busásan kamatoztatható módon. A kérdés csak az, hogy a rendkívül népes orosz delegáció mit kér és mit kap ezért a támogatásért cserébe.
