Tanuljuk a globalizációt a labdarúgásból

A labdarúgás nemcsak a világ legnépszerűbb sportja, hanem valószínűleg a világ leginkább globalizált foglalkozása. Elképzelhetetlen például, hogy egy brazil, egy kameruni vagy japán orvos, számítógépes szakember, kékgalléros dolgozó vagy banktisztviselő ugyanolyan könnyen vándoroljon egyik országból a másikba, mint teszik azt ugyanezen államok labdarúgói.

A londoni Arsenal csapatában például szinte csak külföldiek játszanak és az edző is francia. A csapatkapitányi posztot is egyre ritkábban tartják fenn hazai játékosoknak: a francia Thierry Henry az Arsenalban, Andrij Sevcsenko az AC Milanban, az argentin Javier Zanetti az Internazionaléban viseli a kapitányi karszalagot. Hozzájuk hasonlóan tucatjával játszanak orosz, török, lengyel és délkelet-európai klubokban dél-amerikai és afrikai játékosok.

A futball így bepillantást enged abba, hogy miként működhetne a munkaerő valódi globalizációja. Mint annyi más foglalkozás tekintetében, a labdarúgásnál is csak a keresleti oldalon állnak korlátozások a munkaerő mobilitásának útjában, maguknak a játékosoknak a mozgását csak az egykori szocialista államokban korlátozták. A keresleti oldalon sokáig volt érvényben az a korlát, hogy egy klub egyszerre csak két külföldi játékost küldhetett pályára.

A belga labdarúgó, Bosman keresete nyomán hozott határozattal ezt a megkötést először a többi EU-tagállam viszonylatában sikerült felszámolni, később a korlátozás teljesen összeomlott, mert a leggazdagabb európai klubok szabad kezet követeltek maguknak a legjobb játékosok szerződtetésében, bárhol is bukkannak rájuk.

Ennek folytán félreismerhetetlen módon összpontosult a minőség és a siker ott, ahol a globalizáció és a kommercializálódás meghatározóvá vált. Vegyük például azt, hogy ötéves periódusonként hány klub került a bajnokok ligájának legjobb 8 csapata közé. Az 1967–86 közötti ötéves idősza-kokban 28 és 30 között ingadozott a résztvevők száma. A rá következő két ötéves időszakban a szám 26-ra esett, 2000 és 2004 között pedig már csak 21 volt. A végeredményt egyszerűen meg lehet határozni: egyre kevesebb klub jut az európai elitbe.

A nemzeti ligákban hasonló a helyzet. Mióta a britek 1992-ben elindították a Premier League-et, csak egy alkalommal fordult elő, hogy ne a Manchester United az Arsenal vagy a Chelsea nyerte volna a bajnokságot. Olaszországban 1991 óta csak két alkalommal volt a Juventus vagy az AC Milan helyett más a bajnok, Spanyolországban 1985 óta három év kivételével a Real Madrid és a Barcelona osztozott az első helyen.

A csúcson megfigyelhető koncentrációnak nyilvánvaló oka van: a leggazdagabb klubok meg tudják szerezni a világ legjobb játékosait. Mindezt ráadásul a játék minőségének javulása kísérte, annak alapján, amit a közgazdászok a méretgazdaságossággal járó hozamjavulásként szoktak említeni. Ha a legjobb labdarúgók játszanak együtt, akkor az egyes játékosok és az egész csapat teljesítménye is exponenciálisan növekszik, azaz a rúgott gólok száma több lesz, mint ha más-más klubokban kevésbé tehetséges társakkal játszanának.

A munkaerő szabad áramlása más területeken is hasonló eredményre vezetne. Ha orvosok, számítógépes szakemberek, mérnökök (a lengyel víz- és gázszerelőkről nem is beszélve) körében ugyanilyen lenne a mobilitás, akkor a leggazdagabb országokban koncentrálódnának a tehetségek. Utóbbiaknak az egyes országok közötti eloszlása egyenlőtlenebbé válna, a minőség azonban összességében javulna, mint ma a labdarúgásban. A szegényebb országok és klubok ma aligha remélhetik, hogy Bajnokok Ligáját (korábban BEK-et) nyerhetnek, mint volt az hajdan a bukaresti Steaua, a belgrádi Crvena Zvezda vagy a jelenleg a brit harmadik ligában játszó Nottingham Forest esetében.

Miközben a klubok szintjén növekszik az egyenlőtlenség, a világbajnokságokon a legjobb nyolc csapat között egyre kisebb gólkülönbséggel nyernek, és ugyanez érvényes a döntőkre is. A jelenség annál is szembetűnőbb, mivel a résztvevő csapatok számát 16-ról 32-re emelték, és közöttük sok a tapasztalatlan együttes. A legutóbbi négy világbajnokságon azonban mindössze két olyan csapat került a legjobb négy közé, amely korábban nem szerepelt ott: Törökország és Dél-Korea.

A kialakult erőviszonyok stabilizálódásának két oka is van. A játékosállomány szabad áramlásának köszönhetően a külföldre távozó labdarúgók valamennyien gyorsabban javíthatják a teljesítményüket, mint ha otthon maradnának. Egy bolgár vagy dán sportoló játéka például jobb lesz, ha a Manchester United vagy Barcelona csapatánál kergeti a labdát. Az erőviszonyok stabilizálódásának másik oka az, hogy a nemzeti válogatottak magukévá tudják tenni a külföldön szereplő játékosok által képviselt minőséget, miután a FIFA határozata szerint a világbajnokságon a labdarúgók csak a saját országuk csapatában szerepelhetnek. Más szavakkal kifejezve, a FIFA egy intézményi szabálya lehetővé teszi a kis országok számára, hogy profitáljanak a mai minőségi játékból, és ezzel védekezzenek a „lábelszívás” ellen.

Ugyanezt a szabályt más tevékenységekre is alkalmazni lehetne. A képzett munkaerő vándorlását például olyan nemzetközi egyezményre lehetne alapozni, amely megkövetelné, hogy a szegényebb országokból származó szakemberek minden öt évből egyet a hazájukban dolgozzanak le. Ezzel hazavihetnék mindazokat a készségeket, technológiákat és kapcsolatokat, amelyekre a gazdag államokban tettek szert. A gyakorlati kivitelezés ugyan problémás lehet, az elv azonban vitathatatlan: a világ tanulhatna a labdarúgás példájából.