Az orosz energetikai offenzíva újabb hadállásai

A G8 júliusi csúcstalálkozója elé időzített akciósorozat egyik célja, hogy lehetetlenné tegye a Putyin-adminisztrációnak a plurális demokráciával és a piacgazdaság törvényeivel szemben álló, autoriter politikáját egyre élesebben bíráló nyugati körök fellépését. A gazdasági expanzió politikai hozadéka már most, a csúcstalálkozó előtt csaknem egy hónappal nyilvánvaló. Hiszen a világsajtó ma nem arról ír, hogy a Kreml hogyan sarcolja meg a „rossz oligarchákat”, vagy hogy miként avatkozik be a gazdasági folyamatokba jogi, adóügyi eszközökkel és a nyílt zsarolás más módozataival.

A figyelem ehelyett a Vlagyimir Putyin személyes közreműködésével születőben lévő orosz–iráni energetikai szövetséget övezi, amely az első reagálásokból ítélve páni félelemmel tölti el az euroatlanti világ számos vezetőjét. Washingtonban főleg azért, mert a Fehér Ház és a Pentagon körül csoportosuló energetikai lobbi kimarad az üzletből, amely ráadásul nemkívánatos politikai súlyt ad Teheránnak. De Európa is riadtan reagált arra, ami a fennállásának első éveiben papírtigrisnek látszó, ám most már egyezményesen a NATO fenyegető keleti ellensúlyaként emlegetett Sanghaji Együttműködési Szervezet ötéves születésnapján, Sanghajban rendezett csúcstalálkozón történt a múlt héten.

Az emberiség felét képviselő szervezet – amelyben a rosszat sejtő Egyesült Államok egy álló esztendeje hasztalan kér magának megfigyelői státust – ülése az üzbég elnöknek a szovjet időket idéző Amerika-ellenes kirohanásaival kezdődött. A tagországok vezetői ezután az energetikai politika egyeztetését tűzték ki célul. A megfigyelőként jelen lévő Mahmúd Ahmadinezsád iráni elnök pedig gyakorlatilag árkartell megteremtését és közös gázvezeték építését ajánlotta a tévékamerák előtt vele hangsúlyozottan atyaian bánó, mosolygó Vlagyimir Putyinnak. A Pakisztánon és Indián áthaladó 2700 kilométeres vezeték – amelynek a megépítése 4,1 milliárd amerikai dollárba kerülne – többek között Oroszországnak is lehetővé teheti a délkelet-ázsiai országokba irányuló exportot.

Ha ez az együttműködés realizálódik, az voltaképpen az orosz és az iráni gázrendszer egyesítését – az ágazati szakemberek szerint afféle „gáztermelői OPEC” létrejöttét – jelenti. Ami bizony komoly veszély az iráni gázt Törökországtól Ausztriáig szállító, s így az európai államok számára létfontosságú Nabucco vezeték perspektíváira nézve. Egy ilyen forgatókönyv ráadásul már most felértékeli a Gazprom elképzelését, hogy az Ukrajnát elkerülő Kék Áramlat vezetéket – vagyis az orosz gáz útját – meghosszabbítsák a Balkán felé. Igaz, az olasz ENI-vel közös projekt körül heves viták dúlnak, mert a Kreml, mint Európában mindenütt, ragaszkodik a stratégiailag minden birodalmi expanziónál hatékonyabb tulajdonszerzéshez, az olaszok azonban nem akarják beengedni a Gazpromot az elosztó és értékesítő rendszerükbe. Az ENI ellenben az E.On által sikertelenül megcélzott szibériai Juzsnorusszkoje részvénycsomagját szeretné megszerezni.

A távlati tulajdonszerzések és közös vállalatalapítások mellett a gazdasági expanzió szolgálatába szegődött orosz diplomácia az olajtermelő országokban is a legfelső szinten igyekszik pozíciót szerezni. Szergej Lavrov orosz külügyminiszter néhány hete Kuvaitban, Katarban és a térség más országaiban lobbizott a kíséretében lévő Lukoil- és Gazprom-vezetők érdekében. Sőt igyekezett elsimítani vendéglátói és a Hormuzi-szoros lezárásával fenyegetőző Irán ellentétét. A látogatáson, amelyre egy másik papírtigrisnek látszó szervezet, az Ázsiai Együttműködési Párbeszéd éves külügyminiszteri tanácskozása keretében került sor, Lavrov is felvetette az energetikai árak összehangolásának gondolatát, ami a nyugati világ elemzőiben egy új OPEC és egy új árkartell rémét idézte fel.

Lavrov diplomáciai missziója még csak tüzérségi előkészítés volt. A Gazprom európai térnyerését viszont már győztes csatának tekintik annak nyomán, hogy Alekszandr Medvegyev, az igazgatótanács helyettes elnöke bejelentette: az orosz gázóriás megegyezett a Total SA képviselőivel, hogy 2007 második felétől, amikor a tervek szerint Franciaországban liberalizálják a gázpiacot, a Gazprom számottevően növeli a francia import 20 százalékát kitevő gázszállítását.

De nem ez az igazi győzelem – kivált, mert a Gazprom túl lassan növekvő termelése miatt az importőrök attól tartanak, hogy a cég 2010-re nem tudja teljesíteni vállalásait. Az jelenti az áttörést, hogy Medvegyev szerint a Gazprom a jövő év közepétől francia partnereivel közösen értékesíti a kitermelt gázt harmadik országok számára. Vagyis Oroszország végleg mentesülhet a zöld könyvként is emlegetett energetikai charta aláírása alól, noha az Európai Unió az utóbbi időben ezt egyre határozottabban követelte. Brüsszel még a G8 szentpétervári csúcstalálkozója előtt dűlőre akarta vinni az ügyet, Moszkva azonban valamennyi politikai és gazdasági konzultáción kőkemény „nyet”-tel válaszolt. A charta aláírása néhány elfogadhatatlannak ítélt biztonsági garancia mellett ugyanis azt jelenti (pontosabban jelentette volna), hogy a Gazprom szállításai az EU-országok határáig terjedhetnek. Onnan már a nemzeti gáztársaságoké a továbbítás feladata és profitja.

Európa tehát beadta a derekát. Tegnapi nyilatkozatában erre ösztönözte az EU-tagállamokat az épülő észak-európai gázvezeték felügyelőbizottsági elnökeként ma már busás moszkvai fizetést húzó Gerhard Schröder volt német kancellár is. A sanghaji fejlemények pedig a moszkvai gazdasági sajtó szerint „tektonikus elmozdulást” jelentenek: a világ feletti hatalom Amerikából és Európából fokozatosan átcsúszik Ázsiába.

A szerző az ELTE tudományos főmunkatársa