Ez a csomag már nem az a csomag
„A bajok gyökere az államháztartási szférában keresendő. Ami gondot okoz, az nem pusztán a költségvetési deficit mértéke, hanem emellett az államháztartási újraelosztás terjedelme, annak szerkezete, az állami intézmények működési módja, végül annak konkrét finanszírozási módja” – ezek a mondatok akár ma-napság is elhangozhattak volna, de Bokros Lajostól származnak 1995 elejéről. A frissen kinevezett pénzügyminiszter egyébként akkor úgy gondolta, hogy „az utolsó lehetőséget” ragadja meg az államháztartási reformra, és az ország katasztrofális pénzügyi helyezetében félelme nem is volt alaptalan. Szomorú tanulság, hogy a reformlendület Bokros utáni megtörésével még mindig hasonló problémákkal kell szembesülnünk, mint 11 évvel ezelőtt.
Persze sok minden változott a sokak számára még mindig szitokszóként használt Bokros-csomag 1995. március 12-i elfogadása óta. Az ország akkor a fizetésképtelenség szélén táncolt, a drasztikus szigorításokat követelő Nemzetközi Valutaalappal nem sikerült tető alá hozni a megállapodást – ma a devizatartalékok szintje magas, a külső adósságfinanszírozás – legalábbis a legutóbbi időkig – rendkívül kedvezményes feltételekkel történik. Akkor egy versenyképtelen, a keleti piacvesztéstől, alkalmazkodási kényszertől, csődöktől, korábbi visszaeséstől sújtott gazdasággal mentünk bele a sokkterápiába, most, az Európai Unió tagjaként exportunk jól teljesít, a GDP stabilan bővül, a külföldi befektetések és a privatizáció révén sikeresen integrálódtunk a nemzetközi vérkeringésbe. Akkor a tőkemozgások korlátozottak voltak, a merev árfolyamrendszer felülértékeltté tette a forintot, a mesterségesen leszorított kamatszint pedig csökkentette a megtakarításokat, míg most alapvetően a piac határozza meg az árfolyamokat, az inflációs célt követő jegybank pedig őrködik az árstabilitás fenntartása felett.
A szembetűnő eltérések mellett azért akadnak hasonlóságok is a kiinduló helyzetben. Ilyen például az ijesztő ikerdeficit, amely biztos jele annak, hogy beavatkozásra van szükség. 1994-ben az államháztartási hiány meghaladta a GDP 8 százalékát, a folyó fizetési mérlegé pedig elérte a 10 százalékot. Bár azóta történtek változások a statisztikai módszertanban, ezek a számok ma is hasonló nagyságrendűek, igaz, fordított arányban. Párhuzam fedezhető fel például abban is, hogy az akkori és jelenlegi kormányok is igen vonakodva engedték érvényesülni a világpiaci energiaárakat a belföldi gazdaságban. És általában véve: a politika már akkor is gyakran próbálta elhitetni a polgárokkal, hogy tovább nyújtózkodhatunk annál a bizonyos takarónál.
Ami a kiigazító intézkedéseket illeti, azoknál ugyancsak több az eltérés, de azért ott is megfigyelhetők párhuzamok. Az utóbbira lehet példa a rászorultsági elv alkalmazása bizonyos szociális transzfereknél, mondván: „ne támogassa az állam a tehetősebbeket”. Bokros 170 milliárd forintos csomagjában azonban ennek inkább szimbolikus – bár tabudöntögető – jelentősége volt (emlékezzünk csak a most ismét felmelegített tandíjra), az egyensúly helyreállításában döntően más eszközök játszottak szerepet. Ilyen az infláció megugrásával a reálbérek drasztikus zuhanása (erre nagyságrendekkel szerényebb mértékben azért most is lehet számítani), a külső egyensúlyt javító lépések (egyszeri leértékelés, vámpótlék, csúszó leértékelés) és a privatizáció csúcsra járatása, amelynek rekordbevételéből csökkenthető volt az államadósság (igaz, utólag néhány tranzakció elkapkodottnak tűnt). Ez utóbbi lépésekre értelemszerűen már nincs lehetőség, ezért az Új egyensúly 1350 milliárd forintos programja más területekre koncentrál. Ezek főként a közigazgatás karcsúsítása nyomán fellépő megtakarításokon túl az adóbevételek növelését, az energiaár-támogatás leépítését jelentik. Ami pedig az intézkedések várható sorsát illeti: bár az Alkotmánybíróság jó eséllyel most is talál majd fogást rajtuk, Bokros idejében a kifogások a lakosságot érintő ügyekben történtek, míg most az üzleti szféra látszik nyerőnek némely esetben.
Az azonnali stabilizációs lépések mellett illik megemlíteni, hogy Bokros Lajos indította útjára a nyugdíjreformot (egyébként mást is tervezett), amely gyakorlatilag mindmáig az egyetlen valóban lényegi átalakítás az államháztartás szerkezetében. A mostani kormány ugyancsak ígér hasonló léptékű terveket az egészségügy, a közigazgatás és az oktatás terén, ezek kidolgozottságában, megalapozottságában, egyáltalán a szándék valódiságában azonban sokan kételkednek.
Azt ugyanakkor egyelőre nem tudjuk, hogy vonható-e majd párhuzam a népszerűtlen intézkedéseket levezénylő pénzügyminiszterek sorsában. Bokros Lajosnak egy év után távoznia kellett hivatalából, kérdés, hogy Veres Jánosnak hasonló jövőt szánnak-e dolga végeztével. Egy viszont már most biztos: a két ember történelmi szerepét és szakmai hitelességét illetően nehéz lenne bármilyen hasonlóságot is felfedezni.
