Hátratekintő várakozások

A pénzrendszer jó ideje összefonódik a szuverenitás ügyével. Valaha az uralkodó a maga arcképével ékesített pénzt veretett, a modern korban pedig a pénz több, mint csupán meghatározott funkciókat ellátó fizetőeszköz: a szuverenitás szimbóluma és eszköze lett – mondta Bod Péter Ákos, a Budapesti Corvinus Egyetem oktatója a forint 60 évvel ezelőtti bevezetése alkalmából rendezett emlékkonferencián. A szuverén nemzetállam státusához a 19. századtól hozzá tartozik a saját pénz és saját nemzeti bank. Bár már az 1848-as forradalmi követelések között is megjelent a nemzeti bank létrehozása, a Magyar Nemzeti Bank az 1921 és 1924 közötti nemzetközi tárgyalások eredményeként jöhetett csak létre, népszövetségi keretek között, brit pénzügyi és intézményi támogatással. A pengővaluta sikeres bevezetése feltételezte a nemzetközi körülmények megfelelő alakulását, mint ahogy a forint 60 évvel ezelőtti születése is. Az 1946-os pénzcsere mint monetáris művelet sikeres volt, különösen ha figyelembe vesszük az akkori logisztikai viszonyokat. Arra viszont nem voltak adottak a feltételek, hogy tartósan stabil valuta jöjjön létre egy tekintélyes és független intézmény irányítása alatt. A szovjetizálás a társadalom minden területére kiterjedt, a pénzügyi rendszer autonómiáját pedig az elsők között számolták fel. Hamarosan az infláció is megjelent, noha a gyorsan terjedő hatósági árszabályozás és a fizikai áruhiány viszonyai között annak megfelelő mérése körülményes volt.

A forintbevezetést megelőző példa nélküli pénzromlás tulajdonképpen generációs élményként épült be a köz- és szakmai gondolkodásba, hiszen a gazdaságpolitikai döntésekben mindig megtalálható a megelőző korok tapasztalata – tette hozzá Bod Péter Ákos. Ha ugyanis az ország történelmében megrázó emlékként él a megtakarításokat tönkretevő infláció, ott a gazdaságpolitikai gondolkodás axiómájává válik, hogy az állam elsődleges feladata a pénzérték megőrzése. A szakértő szerint felmerül a kérdés: ha máshol a társadalmat megrázó sokkok tartósan beleivódtak az emberek gondolkodásába és az intézmények működésébe, a világ legnagyobb pénzhígulása miért nem hat nálunk ugyanígy? Márpedig a forint elmúlt 60 esztendeje az eredmények és erőfeszítések elismerése mellett azt is mutatja: a magyar társadalom és a politikai erők zöme nem tartja vitán felül álló követelménynek a pénz értékállóságát.

A kérdésre adandó válasz valószínűleg ott keresendő, hogy az 1945–46-os rekordinfláció sok más megpróbáltatással együtt következett be: a háború, a deportálások, a hazánkon átvonuló front, majd 1945 után a maradék tulajdonosi és vállalkozói osztály megtörése és kitelepítése, az ország szovjet uralom alá vonása – ebben a tragédiasorozatban Bod Péter Ákos szerint sokkal több veszett oda, mint „csupán” a pénzrendszer. Hasonlóképpen: a tervgazdaság kiépülése során annál súlyosabb bajok keletkeztek, mint hogy a forint bizonyos pénzfunkciói elsorvadtak.

A hiánygazdaság viszonyai között nem önmagában a pénzzel, annak hanyatló vásárlóerejével és a konvertibilitás hiányával volt gond, sokkal inkább a fogyasztási cikkek hiányával, a minőségromlással, a fogyasztói igények figyelmen kívül hagyásával, az általános szervezetlenséggel és intézményesített trehánysággal, illetve korrupcióval. Mindennek a következménye az inflációval szembeni általános társadalmi tolerancia lett. Az 1960-as évektől pedig a magyar rendszer Európa többi társadalmához képest elnézőbbnek bizonyult a pénzügyi egyensúlytalanságokat illetően is.

Az 1970-es évektől a központilag vezényelt áremelési hullámok a meg-megbomló fizetési mérleg és költségvetési egyensúly korrigálását, a piaci egyensúlytalanságok mértékének mérséklését célozták. Ha az állam gyorsuló eladósodása nem a saját valutájában zajlik, megtörténik az, amit „eredendő bűn” néven ismer a gazdaságelmélet. Ha nincs elég hazai megtakarítás, és a külföldi megtakarítók nem fogadják el a hazai valutát, akkor az állam idegen devizában adósodik el. Ezzel viszont az ország mérlege árfolyamkockázatnak van kitéve, és minél nagyobb ez a kitettség, annál nagyobb a pénzügyi csőd lehetősége. Megoldás lehet a külső adósságnak megfelelő méretű devizatartalék tartása, ám ez igen költséges. Ezen a helyzeten a legsikeresebben az erős nemzeti valuta és robusztus pénzügyi intézményrendszer megteremtésével lehet túljutni, az árfolyamkitettségtől pedig kulcsvalutákhoz kötődve vagy közös valutára áttérve lehet megszabadulni – hangsúlyozta a szakember.

A rendszerváltoztató folyamat során inflációs rátánk sosem lépte túl az évi 40 százalékot: 1991-ben volt 35 százalék feletti az árindex, de azután sikerült moderálni azt, majd az 1995-ös Bokros–Surányi-csomag idején ugrott fel csaknem 30 százalékra a meglepetésszerű inflációs stratégia jegyében az árindex; később az évek alatt innen is sikerült mérsékelt szintre hozni. Az egyik sajátosság tehát – szemben a zlotyval, rubellel, lejjel – a nemzeti valuta viszonylagos működőképessége, és éppen emiatt szükségtelen a drasztikus valutareform.

A magyar üzleti élet az inflációs várakozásokat illetően hátratekintő – húzta alá Bod Péter. Más országokban előretekintően, a bejelentett gazdaságpolitikai lépések várható hatásaival kalkulálva cselekszenek a gazdasági szereplők, nálunk azonban az emberek inkább azt vetítik ki a jövőre is, amit korábban megéltek. Amikor napjainkban a költségvetési kiigazítások nem keynesi hatásait latolgatják az elemzők (vagyis, hogy a mai megszorítás nem szükségszerűen veti vissza a gazdasági aktivitást, ha a gazdasági szereplők a kiigazítás utáni várt javulással hajlandók kalkulálni, nem pedig a múltbeli megszorítások szomorú következményeivel), figyelembe kell venniük, hogy a ma hivatalban levő döntéshozók és apparátusaik évtizedes gyakorlatot szereztek a megszorító csomagok összeállításában, az emberek pedig a hatások elviselésében.