Magánalapok: labilis jövő

Váratlanul a politikai érdeklődés középpontjába került több fejlett országban is az elmúlt hetekben a korábban többnyire diszkrét homályban tevékenykedő zárt magántársasági (private equity) befektetési forma. A tőzsdei cégek felvásárlásában és hatékonyabbá alakításában jeleskedő, ám sokszor károsnak tartott zárt magánalapok megítélésében nagyobb a zavar, mint valaha volt. A private equity számára eddig a legszabadabb mozgást nyújtó Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban – többek között adóemeléssel – szigorítani próbálják a működésüket. Svájcban, Luxemburgban és Írországban viszont inkább kedvezményeket kínálnának az ilyen cégeknek.

Németországban ugyanakkor tanácstalanok, hogy mit tegyenek: a szociáldemokraták balszárnyán sáskajárással azonosították a zárt magántőke megjelenését, amely – úgymond – felvásárolja, kimazsolázza, majd jó pénzen eladja (például Kínába) a legértékesebb aktívákat, miközben helyben elbocsátja a dolgozókat. Egyes német vállalkozói körökben azonban kedvezményeket sürgetnek az adott üzleti formának. Peer Steinbrück német pénzügyminiszter például szimpatizálna azzal, hogy legyenek német zárt magántársasági alapok, német befektetőkkel, amelyek német cégeket vásárolnak meg és erősítenek fel.

A Washingtonból és Londonból hallható keményebb hangnem mögött az áll, hogy nyilvánvalóvá vált: ezek a zárt társulások aránytalanul nagy adókedvezményeket élveznek. Az adott formában részt vevő vállalkozók nem hoznak létre vállalatot, hanem partnerségi keretek között működnek. Így az általuk felvásárolt, majd – esetenként brutálisan – feltrancsírozott, de mindenesetre jelentősen hatékonyabbá tett vállalatok után csak tőkeérték-növekedési adót fizetnek, ez esetenként nem nagyobb 10-15 százaléknál. Ezzel szemben a szabályos vállalati keretek között működő cégek nyereségadója az érintett országokban gyakorta meghaladja a 30 százalékot. Mint a londoni

Times rámutat, már a vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenségek iránt fölöttébb toleráns USA-ban is visszatetszést keltett, hogy a dúsgazdag nagy kivásárló – és „feljavító” – zárt magántársasági tagok irritálóan kevés adót fizetnek.

Az angolszász területeken egyébként a zárt magántőke-formációk tevékenységének kifulladását látják abban, hogy az ilyen társulások – a korábbi gigantikus megtérülési mutatók után – egyre gyakrabban keresnek friss forrásokat a nyílt tőkepiaci mechanizmusok keretei között (a Blackstone részvénykibocsátásra készül). Ezen a ponton például Nagy-Britanniában vita kezdődött arról, hogy célszerűbb-e a nyugdíjalapok részére nagyobb hányadot engedélyezni ilyen, kockázatosabb, de nagyobb hozammal kecsegtető befektetési formákba, ráadásul most, amikor az adott üzleti forma – egyes megítélések szerint – a zenitjére érkezett.

Németországban a nagykoalíció már 2005-ben törvényt ígért a zárt magántársasági tőke tevékenységének átfogó szabályozásáról, a jogszabálynak azonban még halvány körvonalai sem látszanak. Fokozza itt a zavart, hogy a „private equity” formáit egyrészt gyakran keverik a hedge-alapokkal, amelyek legalább ekkora – ha nem nagyobb – kockázattal tevékenykednek, de egészen más elvek szerint működnek. Feltételezhető, hogy például a G8-tanácskozásokon – a befektetési alapok felett – a németek által makacsul követelt felügyelet és szigorítás nemcsak a hedge-alapokra, hanem a „private equity”-re is vonatkozik. VG

Ezeket viszont a normatív jogi szabályozási technikákkal nehezen tudják megkülönböztetni a zárt magántőke- és a hedge-alapok kezelésétől, márpedig utóbbiakat inkább visszaszorítani szeretnék.

Ezeket viszont a normatív jogi szabályozási technikákkal nehezen tudják megkülönböztetni a zárt magántőke- és a hedge-alapok kezelésétől, márpedig utóbbiakat inkább visszaszorítani szeretnék.-->