Európai hódító úton a kínai fokhagyma és társai

Jókora átrendeződés zajlik az európai élelmiszerpiacokon, ahogy azt az előző cikkemben a marokkói paprika vagy a török uborka térhódítása kapcsán is bemutattam. Ezen aligha lehetne csodálkozni, hiszen az EU-n kívüli országokban annyival olcsóbb a termelés, hogy még a szállítási költségek mellett is jelentős versenyelőnyben vannak az európai termelőkkel szemben. Ám a mennyiségi előny nem feltétlenül jelent magasabb minőséget is, sőt. Az uniós növényegészségügyi szabályok ugyanis csak az európai termelőkre nézve kötelezők, a harmadik országokból származó termékektől ezt már nem követelik meg. Ez azonban nem csak a gazdák versenyképességére jelent komoly veszélyt, hiszen legalább annyira a 450 millió európai fogyasztó ügye is.

Fokhagyma: az import hetven százaléka Kínából érkezik

Tíz év alatt a duplájára nőtt az Európába beszállított fokhagyma mennyisége, amely a 2024-es évben már megközelítette a 90 ezer tonnát is. A legnagyobb európai termelő, Spanyolország ugyan egymagában eléri a 315 ezer tonnás évi kibocsátást, de tény, hogy egyre nehezebben veszi fel a versenyt a Távol-Keletről és Afrikából érkező importtal szemben. A legnagyobb beszállító, Kína a világon a legnagyobb üvegházi felülettel rendelkezik, amely óvatos becslések szerint is eléri az 1,3 millió hektárt (ez négyszer több, mint az EU valamennyi országának üvegházi felülete összesen). Mivel a modern kertészeti technológiák már szinte kivétel nélkül zárt körülmények között üzemelnek, nem véletlen, hogy a marokkói, algériai vagy éppen egyiptomi üvegházi bővítésekkel párhuzamosan az onnan származó import is megnövekedett az elmúlt évtizedben. A fokhagyma szempontjából a legnagyobb beszállítók egyébként Kína mellett Argentína, Egyiptom és Üzbegisztán.

Eper: több mint 150 százalékkal nőtt az egyiptomi termelés

Az egyik legkedveltebb gyümölcsünk a földieper, melynek termelésében világszinten a kínaiak járnak elöl, de robbanásszerű növekedés látható az egyiptomi vagy a török üvegházakban is. Az elmúlt évtizedben az egyiptomi termelés például több mint másfélszeresére emelkedett, így nem véletlen, hogy egyre inkább helyet követel magának az európai piacokon is. A legnagyobb EU-s termesztők, Spanyolország, Lengyelország és Hollandia továbbra is jelentős részt tesznek ki a belső piacon, azonban az árverseny már most is szedi áldozatait, hiszen az európai termelés több mint 10 százalékkal csökkent az elmúlt évtizedben. Jelentős import érkezik még Törökországból és Szerbiából is, ezekre az országokra azért is érdemes odafigyelni a jövőben, mert árelőnyük még az észak-afrikai termékekhez képest is erős, az EU-s gazdák önköltségéhez képest pedig tetemes az árelőnyük.

Szilva: duplájára nőtt az EU szilvaimportja

Az EU belső piacán a friss szilva legnagyobb exportőre Spanyolország, ezt követi Hollandia és Olaszország. Hazánkban közel 7 ezer hektáron termesztenek szilvát, az ültetvények harmada Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyében található, de jelentős még Pest és Bács-Kiskun vármegye termelése is. Éves szinten nagyságrendileg 35 ezer tonna termést takarítanak be (kivéve a tavalyi fagykárral érintett évet). Hogy a nagyságrendet érzékeljük: az EU-s import a 115 ezer tonnát is meghaladja, a piacon meghatározó szerepe van Dél-Afrikának, Chilének és Törökországnak, azonban a legdinamikusabban Moldova növeli a behozatalát, részesedése immáron meghaladja a 40 százalékot is.

Hogyan (nem) ellenőrzik az EU-ba érkező importárukat?

Az Európai Unió élelmiszer-, állat- és növényegészségügyi rendszere a világ egyik legösszetettebb és legszigorúbb ellenőrzési rendszere. A harmadik országból érkező termékek beléptetését az EU-ba elvileg meghatározott mértékben ellenőrzik, a gyakorlatban azonban ez csak néhány százalékos arányú mintavételezést jelent, és csak a szermaradványokra vonatkozik, a termelés szempontjából viszont nincs semmilyen előírás. Az Európába érkező importáruk legnagyobb rakodási pontja egyébként a rotterdami és a hamburgi kikötő, ez lenne elvileg az ellenőrzések helye is. Az Európai Bizottság elmondása szerint azonban alig 1-2 százalékos ellenőrzés valósul meg a gyakorlatban. Ez a kettős mérce a kereskedelempolitikai viták, különösen az ukrán és a Mercosur-megállapodás körüli gazdatiltakozások egyik központi eleme.