Adó 2009 – több mint korrekció, kevesebb mint reform
Gazdaságpolitikai kiindulópontunk, hogy a gazdasági egyensúly érdekében tett erőfeszítések, megszorítások csak akkor lehetnek tartósak, ha azt a gazdasági növekedés garantálja. Az adóváltozások középpontjában tehát a kiegyensúlyozott növekedés és foglalkoztatás áll.
Az adórendszerbeli változások képesek lehetnek a mai adórendszer diszfunkcionalitása miatt a növekedés elé gördített akadályok egy részének eltávolítására. A tartós gazdasági növekedés azonban emellett a monetáris politika logikájának újragondolását is igényli. A központi bank jól tölti be az infláció elleni fellépés feladatait. Ma már azonban egyre több ország keresi az eszközöket a jegybanki működés célfüggvényének diverzifikálására. Az infláció elleni küzdelem mellett a gazdasági növekedés is része kell legyen a monetáris célnak. Magyarországon megérett a helyzet a jegybanktörvény ilyen irányú korrekciójának.
A javasolt változtatások abból indulnak ki, hogy nominális adótömeg-csökkentésre rövid távon nincs vagy csak minimális mértékben, a növekedési ütem gyorsulásával összefüggő, felvállalható kockázattal arányosan van lehetőség. Ezen túl a bruttó hazai termékkel (GDP) arányos, érdemi adóteher-mérséklésre 2-3 éven belül sincs mód. A közhiedelemmel ellentétben az EU középmezőnyében helyezkedünk el a magunk 38-39 százalékos GDP-arányos adócentralizációs hányadával, bár az új 12 ország között kevésbé jól állunk.
Reform keretében hosszabb távon a GDP-arányos teher is csökkenthető lesz a bátrabb gazdaságösztönzés érdekében. Magyarországon az a fő baj, hogy kicsi az adóalap, magasak az egyes adókulcsok és járulékok, kevesen fizetnek sok adót. Alacsony a foglalkoztatottak aránya, illetve viszonylag magas a feketemunka részesedése is. Nem megfelelő az adószerkezet, magas a könnyebben eltitkolható jövedelemadók aránya (direkt adók) és alacsony a vagyoni típusú, nehezen eltitkolható (tárgyi) adók súlya. Arányában sok a központi és kevés a helyi adó.
Ennek a helyzetnek a megváltoztatása az adóváltozások egyik fő iránya. Az adóterhelés csökkentéséhez forrás kell. Minél nagyobb ennek a mértéke, annál radikálisabb lehet a terhek csökkentése. Ez hosszabb távú kérdés. Rövidebb időszakban azonban adórendszeren kívüli források nélkül kell lényeges változásokat elérni. Reálisan elérhető és felhasználható források találhatók ugyanis az adórendszerben is, így az egyes adónemeken belül a kedvezmények, a mentességek megszüntetésével, az adóalapok szélesítésével, az adószerkezet jelzett irányú változtatásával és végül, de nem utolsósorban a fekete- és szürkegazdaság elleni fellépéssel.
Ha a felhasználható források rövidebb távon csak az adórendszeren belülről származhatnak, elképzelhetetlen olyan változás, ami gyakorlatilag mindenki számára kedvező (pl. az szja-ban a sávhatár jelentős megemelése a többség számára kedvező, de a kedvezmények szűkítése, az adóalap szélesítése a kisebbség számára növekvő teher.)
Alapkérdés, amelyre a válasz megkerülhetetlen: lehet-e számítani többletforrásra az ún. Laffer-effektus révén? (Jelentős mértékű adóteher-csökkentés az egyes adónemeken belül, sőt akár az egész adórendszerben, ami a gazdaság „kifehérítésén”, az adófizetői hajlandóság növelésén és a gazdasági növekedés gyorsításán keresztül kompenzálja, sőt esetleg túlkompenzálja az adóbevétel-kiesést.) Elvileg igen. Vannak jó (magyar társaságiadókulcs-csökkentés 1995; eva 2003) és rossz (Reagan-adminisztráció személyi jövedelemadó csökkentése) példák.
Néhány dolog azonban egészen biztos: az adófizetői morál és motiváció változása nem csak az adóterheléstől függ. Az komplex hatások eredője, így önmagában az adóterhelés csökkentése nem jár automatikusan a bevételek növekedésével. Nincs tudományosan megalapozott adat, hogy mekkora mértékű adócsökkentés váltja ki a bevételnövelő kedvező hatást. Nagy a bizonytalansága egy ilyen akciónak.
Rövidebb távon reálisabb cél tehát a biztosabb, tervezhetőbb, szélesebb adóalapra vetített és a jelenleginél több adóalany által fizetett, adózónként azonban alacsonyabb terheléssel elért költségvetési bevétel biztosítása. Cél továbbá a közteherviselés igazságosabbá tétele, a nagy jövedelmi különbségek korrekciója is.
Megoldásként az élőmunka terheinek csökkentése kínálkozik a mikro-, kis- középvállalkozásoknál, de célzottan a foglalkoztatás bővítésének segítésére. (A megoldás formájának itt is egyfajta bruttó ösztönzésnek kell lennie, tehát a járulék befizetése és a feltételek teljesítése esetén visszatérítés.) Szükséges az szja radikális átalakítása, az adósáv emelése, ezáltal a bruttó keresetnövekedés dinamikájának a mérséklése és ezen keresztül is a vállalkozások személyi jellegű költségeinek a redukálása. Más szóval: a kis- és középvállalati kör adóterheinek mérséklése felé kell elmozdulni.
Generális társadalombiztosítási járulék csökkentése adóforintokból nem ajánlott. Részben ennek mértéke a hiányzó források miatt nem lenne elég nagy, és így az ösztönző hatása sem érvényesülne, részben azért, mert célszerű a járulékbevételek és -kiadások egyensúlyának a megteremtése, illetve fenntartása. A költségvetés terheinek növelésével sem szabad a járulékokat csökkenteni. Az egyetlen ésszerű és járható útja a járulékcsökkentésnek perspektívában a foglalkoztatás bővítése és a „potyautasok” számának mérséklése.
A legradikálisabb változtatásokat tehát a SZJA-ban célszerű végrehajtani.
Célkitűzés egy egységes, egyszerű, az adóala-nyok túlnyomó többsége számára lineáris, de az arányos közteherviselést is figyelembe vevő, (így a progresszivitást sajátos módon, kiegészítő eszközzel érvényesítő) személyi adórendszer, amelyben a progresszió sávhatára jelentős mértékben emelkedik. Így nő a jövedelemszerzésben és annak legális kimutatásában való érdekeltség, s csökken a bruttó keresetemelkedésre irányuló nyomás, amely egyben antiinflációs hatású is.
A hazai közéletet és a szakmai közvéleményt egyaránt erősen foglalkoztatja a lineáris kontra progresszív adózás kérdése. A mi véleményünk egyértelmű. Nem vagyunk hívei a teljes körűen érvényesítendő egykulcsos adónak, de – fenntartva a progresszív adóztatást – erőteljesen el kell mozdulni abba az irányba, amely az adózó állampolgárok túlnyomó többsége számára egyszerűbbé és lineárissá teszi a személyi jövedelemadózást.
A lineáris adóztatás nagymértékű jövedelemátcsoportosítást jelentene az alacsonyabb jövedelmű rétegektől a magasabb jövedelemmel rendelkezők felé, amit a társadalom többsége nem támogatna. Jelentős költségvetési adóbevétel-kiesést eredményezne, amelyet csak adórendszeren kívüli forrásokból lehetne kompenzálni. A magasabb jövedelemmel rendelkezőknél a megtakarítások és befektetések irányába történő terelés teljesen lineáris adónál adópolitikai eszközökkel nem lehetséges (progresszió melletti célzott befektetési adókedvezmény jó hatásfokkal tud működni). Bizonytalan, hogy a fekete- és szürkegazdaság emiatt történő háttérbe szorulásából következő bevételnövekedés kompenzálná-e a kieső bevételeket. Végezetül, a lineáris adó mellett az arányosabb közteherviselés és a társadalmi szolidaritás csak akkor működik elfogadhatóan, ha az adórendszeren belül a magas jövedelműeket terhelő vagyoni típusú adók (pl. ingatlanadó, luxuskiadásokra, hajókra, járművekre, egyéb ingó dolgokra kivetett tárgyi adók) súlya viszonylag jelentős. Ez ma még nincs így, bár szükséges irány.
Úgy véljük, lehetséges és észszerű megoldás a jelenlegi szja két önálló adónemmé történő szétválasztása
– egy 20 százalékos lineáris személyi jövedelemadóra és
– a 4-5 millió forintot meghaladó éves jövedelem feletti részre további 20 százalékos szolidaritási adóra. (A sávhatárt évente valorizálnák.)
Ez a megoldás kifejezi, hogy mi az, ami a személyijövedelemadó-rendszer stabil eleme (lineáris adó), és mi az, ami szorosabban összefügg az államháztartás helyzetével és így tárgya lehet egy több menetben végrehajtható, ésszerű adócsökkentésnek.
Az szja-ban megszűnne minden egyedi különadó (pl. árfolyamnyereség-, kamat-, ingatlan-, őstermelői, egyéni vállalkozói adó stb.) és az ezekhez kapcsolódó minden egyéni adókulcs. Radikálisan csökkennének a mentességek, a kedvezmények és az egyéb adóbevételt mérséklő szabályok. Megszűnne az adójóváírás intézménye is. Mindössze egyetlen területen maradna adókedvezmény: ez a befektetések ösztönzése. Nem a befektetés hozamát kedvezményeznénk (pl. kamat és tőzsdei árfolyamnyereség), hanem magát a befektetést. Ez lehet tartós betét és tőkebefektetés egyaránt. Vissza kell hozni az adóhitel intézményét, de a befektetés megtartása esetén néhány (3-5) év elteltével a kedvezmény véglegessé válhat.
A jövedelmet a magánszemély egyénileg szerzi, de többségében családban költi el, s ez azonos jövedelmek mellett is nagyon differenciál. A családi adózás vagy annak valamilyen redukált változata (pl. splitting) sok okból sem célszerű (a családtagok körének meghatározása nehézkes, az előlegfizetés bonyolultsága nő, ösztönöz a feketemunkára, a be nem vallott jövedelmekre, igazságtalan, ha kiterjed a munkaképes, de munkát nem végző családta-gokra is stb.). A legfontosabb az, hogy a lakosság túlnyomó többsége számára érezhető és elérhető lineáris adó mellett a családi adózás egyenesen ésszerűtlen. Annak csak jelentős adóprogresszió esetén lehet létjogosultsága. A családi pótlék emelése és az eltartotti adókedvezmények mérséklése jó irányú lépés volt, így a jövedelemmel nem vagy csak alacsony jövedelemmel rendelkezők is teljes mértékben hozzájutnak a kedvezményekhez.
A személyi jövedelmadózás ilyen irányú megváltoztatása jelentősen javítaná a középosztály helyzetét, kicsit csökkentené a magasabb jövedelműek adóterheit, de növelné a legalacsonyabb jövedelemmel rendelkezők adóterhelését. Ez utóbbi a probléma megoldásaként a segélyezési és támogatási rendszerekbe forrásokat kell átcsoportosítani. Emellett az adó-jóváírási rendszer megszűnése miatt megkerülhetetlen a minimálbér emelése is. Ez a vállalkozások terhelését növeli, de azokat a társasági adóban javasolt változtatásokkal és célzott, a foglalkoztatást ösztönző támogatások bővítésével, az élőmunka terheinek mérséklésével kompenzálni kell.
Az ingatlanadóról szóló törvény megszületett. Bevezetése az önkormányzatok részéről nem kötelező. Érvényesítése az önkormányzatoknál addicionális forrást, az adózóknál többletterhet jelent. Szélesebb körű elterjedése a jelenlegi szabályok mellett nem valószínűsíthető. Márpedig az adószerkezet átalakítása az ingatlanadó markáns szerepét indokolná. Ezen adónem az adószerkezet átalakítását célozza. Ezt csak a központi adók, jelesül az szja azonos mértékű csökkentésével lehetne elérni.
A megoldás: a megfizetett ingatlanadót a magánszemélyek bizonyos szabályok mellett a személyi jövedelemadóból levonhatják. Levonható lenne az ingatlan értékének maximum 0,5 százaléka azzal, hogy további korlátot jelentene – régiónként differenciálva – az ingatlan értéke is (ez 10-20 millió forint közöttire tehető). Minden magánszemély azonban csak egy lakóingatlan után fizetett adót vonhatna le.
E felett – maximum 50 millió forint ingatlanértékig – degreszszív a levonhatóság, és 50 millió forint feletti ingatlan esetében ez a lehetőség megszűnik. Akiknek a személyi jövedelemadója nem elegendő a levonáshoz, azok egyéni elbírálás alapján kedvezményben vagy mentességben is részesülhetnek jól definiált szabályok mellett, ha szociális helyzetük azt indokolja.
Nyugdíjasok esetében, illetve keresőképtelen eltartottaknál a családtag az adólevonhatóságot átvállalhatja, és a kedvezményeket is érvényesítheti az említett korlátok mellett. Emellett a nyugdíjas a nyugdíj mellett szerzett kiegészítő jövedelmének adójába korlátok nélkül beszámíthatja, vagy ráterhelheti az ingatlanra és azt csak értékesítéskor vagy öröklésnél kell megfizetni.
E konstrukcióval az önkormányzatok valószínűleg nagyobb mértékben vezetik be az ingatlanadót. Mivel ez addicionális forrása az önkormányzatoknak, ezért a központi költségvetés – ha ez szükséges és elkerülhetetlen – az önkormányzati támogatások mérséklésével részben ellensúlyozhatja az szja-ból származó bevételkiesést.
A társasági adó rendszerében jelentős változás nem szükséges (a kedvezmények, mentességek szűkítése valamennyire kell). Az adót célszerű lineáris adóból kétkulcsos progresszív adóvá átalakítani és egyidejűleg a 4 százalékos különadót megszüntetni. Adó- és versenysemleges módon minden adóalanynál a nyereség első 5 millió forintja után az adó mértéke 10 százalék, az 5 millió forint feletti rész után pedig 20 százalék, az osztalékadó megszűnik.
Az alacsonyabb adókulcs érvényesítésének nincsenek egyéb feltételei. Gyakorlatilag a mikro- és kisvállalkozások túlnyomó többsége ezáltal csak 10 százalékos adót fizetne.
Az iparűzési adó kötelező megszüntetésének kérdése a közelmúltbeli brüsszeli döntés óta lekerült a napirendről. Ugyanakkor azok a szakmai megfontolások, amelyek a hozzáadott érték típusú iparűzési adó fenntartása ellen szólnak, továbbra is érvényesek (nem realizált jövedelmet is adóztat, az élőmunka terheit növeli, ezáltal a foglalkoztatást csökkenti stb.). Ezért javasolható ennek az adónemnek az átalakítása. Mivel az önkormányzatok büdzséjében ez a legjelentősebb saját forrás, ezért a pótlásról gondoskodni kell. Célszerű a társasági adó alapjára vetített maximum 10 százalékos úgynevezett pótlékoló adó kivetésének lehetőségét megteremteni. A pótlékoló adó előnye a könnyű kezelhetőség, az átláthatóság. Csak realizált jövedelmet adóztat, és az APEH apparátusa beszedheti. E háromszintű társasági adó reálisan tükrözné a valóságos adóterhelést.
Az áfatörvény szabályaiban jelentős változás nem indokolt. A többi adónemhez is igazodó 20 százalékos adómérték növelése nem lenne kívánatos. Amennyiben azonban az szja-ban és a társasági adóban javasolt lépések forrásigénye indokolttá teszi, az ingatlanadó mellett ez az adó jelenthet az adórendszeren belül többletforrást. Ez esetben elképzelhető a 20 százalékos kulcs 2 százalékpontos emelése is.
A felvázolt változások megvitatás és alapos kidolgozás után a példaként említett mértékek pontosításával és a hatásvizsgálatok elvégzésével 2009. január elsejével bevezethetők.
