Nem csak a kereslet hat

A kőolaj és a fémek határozott drágulása a nemzetközi piacokon évek óta megfigyelhető folyamat. A tavaly kialakult új fejlemény az olajárak emelkedésének gyorsulása és az élelmiszer-nyersanyagok árnövekedésének jelentős megugrása, ezt vizsgálta részletesen a jegybank inflációs jelentésében.

A nyersanyagok drágulását az elemzések többféle tényezővel magyarázzák, amelyek relatív fontosságát illetően meglehetősen nagy a bizonytalanság. Keresleti oldali tényezőként egyrészt Kelet-Ázsia megemelkedett nyersanyagigénye lehet a magyarázat. Ez a tényező hosszú távú, trendszerű árnövekedést indokol a jövőben is, ugyanakkor kérdéses, hogy a közelmúltban megfigyelt robbanásszerű emelkedésért mekkora részben tehető felelőssé. Az élelmiszer-nyersanyagok iránti kereslet növekedését a bioüzemanyag-gyártás céljára történő felhasználás is indokolhatja, amelyet egyrészt az állami támogatások serkentenek, másrészt a kőolaj drágulásával a termelés nyereségesebbé válik. Ez ugyanakkor gazdaságpolitikai intézkedésekkel (a támogatások visszavonásával) idővel megszüntethető. Kínálati oldalról a kedvezőtlen időjárás okozhatta a nyers élelmiszerek árainak emelkedését, amely átmeneti tényezőnek tekinthető, ám a klímaváltozás hatására kialakuló szélsőséges időjárás miatt a valószínűsége nőhet.

Az egyéb nyersanyagok árainak emelkedése miatt felvetődik, hogy olyan tényező is hathat, amely nem kizárólag az élelmiszerekhez kapcsolódik, ilyen a laza amerikai monetáris politika. Az alacsony kamatok kínálati oldalon a nyersanyag-kitermelés csökkentését, a készletek növelését, keresleti oldalon pedig a nyersanyagtermékekbe való befektetést ösztönzik, ezt az értékpapír-piaci bizonytalanság tovább erősíthette. A kínálati oldali hatást az magyarázza, hogy alacsony kamatoknál nagyobb várható megtérüléssel jár, ha a nyersanyagok kitermelését elhalasztják, és a későbbiekben magasabb áron értékesítik azokat. Mivel a nyersanyagpiacok alapvetően dollárban árazódnak, elemzők szerint a drágulást részben az amerikai dollár gyengülése magyarázza. A nyersanyagárak emelkedése euróban kifejezve is megfigyelhető volt, bár a mérték kisebbnek mutatkozott.

A nyersanyag- és élelmiszerárak növekedése a fogyasztói árak alakulásában is tükröződött, az infláció az egész világon többéves csúcsra emelkedett az elmúlt hónapokban. A nyersanyagok drágulása azonban a termékkörök szélesebb körét egyelőre nem érintette, emiatt a hagyományos megközelítéssel számolt maginflációs mutatók stabilan alakultak, nem követték az alap- („headline”) mutató jelentős gyorsulását.

Egyes termékkörök kihagyását az indokolja, hogy azok piacán a sokkok gyakoriak, és az átlagosnál lassabban térnek vissza egyensúlyi állapotba. Ha például egy rossz termés bizonyos mezőgazdasági termékek kibocsátását visszaveti, az ár meg fog ugrani, mert rövid távon nem lehet a kieső kínálatot pótolni. Az ilyen átmeneti inflációs nyomást valószínűleg egy ellentétes sokk kompenzálni fogja, azaz hoszszabb távon egyensúlyba kerülhet. Ilyen esetekben a maginfláció segít abban, hogy a statisztikai „zajt” kiszűrjük az adatokból. Nem optimális ugyanis minden ilyen átmeneti és részpiacokat érintő sokkra a jegybanknak reagálnia. A feldolgozóipari termékek piacán ritkábbak az ilyen esetek, mert a termelés tipikusan többletkapacitások mellett folyik, tehát a keresleti és a kínálati egyenetlenségeket a készletezés is mérsékelheti.

A maginfláción kívüli termékcsoportok alakulása megváltozott, a korábban jellemző nagy volatilitás helyett trendszerű áremelkedés figyelhető meg sok nyersanyag és élelmiszer drágulásában. Ha nem átmeneti sokkok mozgatják ezen árakat, hanem a relatív árak tartós változása vagy a világgazdaság túlfűtöttsége, az ezeket kiszűrő mutatószámok nem adnak jobb előrejelzést a jövőben várható inflációs folyamatokról. Ellenkezőleg, az élelmiszer- és nyersanyagár infláció-előrejelző indikátora lehet a termékek szélesebb körére kiterjedő áremelkedésnek.

E célra számos központibank (pl. az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed, az EKB, az angol, a kanadai, a svéd) használ maginflációs mutatókat, amelyek jobban tükrözik az inflációs folyamat hosszabb távú változásait.

A legelterjedtebb ilyen mutató az energia- és élelmiszerárakat nem tartalmazó maginfláció.

E célra számos központibank (pl. az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed, az EKB, az angol, a kanadai, a svéd) használ maginflációs mutatókat, amelyek jobban tükrözik az inflációs folyamat hosszabb távú változásait.

A legelterjedtebb ilyen mutató az energia- és élelmiszerárakat nem tartalmazó maginfláció.-->