Új útra kell térnie Kínának
A gazdasági reformok megindításának harmincadik évfordulóját ezekben a napokban ünneplő mai Kínát látva nehéz elképzelni, hogy az átalakulás 1978-as megkezdése idején Peking áruházaiban mindössze egyfajta importtermék volt a polcokon: pár csomag albán cigaretta. Pedig a kommunista párt központi bizottságának 1978. decemberi (a piacgazdasági fordulatot megkezdő) ülésszaka alatt Kína népességének túlnyomó része még valóban nagy szegénységben és a világtól elzárva tengette napjait – jellemző, hogy a legfőbb pekingi bevásárlóutcán csak nagy ritkán szakította meg egy-egy motorkerékpár a biciklizők végeláthatatlan áradatát, autónak pedig szinte nyoma sem volt.
Az 1978 óta fokozatosan végrehajtott piacgazdasági reformok eredményei mára közismertek: Kína lett „a világ műhelye”, amelynek exporttermékei elárasztották a világot. A kivitel szédületes emelkedésére alapozott gyors gazdasági növekedés félig-meddig kiemelte a nem sokkal korábban még egyenruhába bújtatott kínaiak százmillióit a legmélyebb szegénységből. Ám mára a világgazdasági válság kiteljesedésével egyértelművé vált, hogy Kína ismét fordulóponthoz érkezett: új alapokra kell helyezni a gazdasági növekedést, mert az export nem tud tovább bővülni az elmúlt évtizedekben megszokott évi 20-30 százalékos ütemben. A kivitelre termelő gyárakban megindult tömeges elbocsátások olyan súlyos kihívást jelentenek, hogy maga Hu Csin-tao államfő is úgy fogalmazott: a kommunista párt kormányzóképességének tesztje lesz a válságot lehetőséggé fordítani.
A megoldás a belső kereslet növelése lehet. Egyrészt a lakossági fogyasztás felfuttatásával, másrészt az igen fejletlen infrastruktúra kiépítésével. Utóbbit célozza az 586 milliárd dolláros, nemrég bejelentett konjunktúraélénkítő program nagy része (VG, december 8., 4. oldal). A lakossági fogyasztást pedig egyebek mellett háztartási készülékek vásárlása esetén érvényesíthető adókedvezményekkel kívánják felpörgetni. A kínai vezetés azonban ezekben a napokban a fogyasztás növelésének más módjait is fontolgatja. A szóba jöhető eszközök között szerepel a jövedelmi adó sávhatárainak emelése, az állami alkalmazottak fizetésének növelése, a lakhatási támogatások bővítése, vagy az igen kezdetleges egészségbiztosítási rendszer kiépítése.
Főleg az utóbbi lenne igen sürgető, hiszen Kínában mindössze a GDP 1,8 százalékát költik egészségügyi ellátásra, miközben az OECD-országok átlaga 8 százalék. A ráta növelése egyszerre lenne alkalmas a fiskális gazdaságösztönzés céljaira és a jólét növelésére – kérdés azonban, hogy az utóbbiban érde-kelt-e a kommunista egypártrendszerű ország vezetése. „Ahol nincs demokrácia, a döntéshozók nem a választóknak akarnak kedvezni, hanem a feletteseiknek. És a felettesek számára legkönnyebb a fizikai infrastruktúrába való beruházásokat felmutatni” – magyarázza a Yale Egyetem egyik Kína-szakértője.
További súlyos probléma lehet, hogy milyen környezeti ártalmak származnak majd a „zöld” szempontból már most is tragikus helyzetben lévő országban a lakossági fogyasztás felpörgetéséből. Sokan az infrastruktúra-fejlesztés hatékonyságában sem bíznak, mert attól tartanak, az állami bürokrácia értelmetlen fejlesztésekre szórja el a pénzt – egy részét pedig egyszerűen ellopja. Az állami hivatalnokok körében sűrűsödő visszaélések egyik látványos példája volt az az eset, amikor a napokban Hunan tartományban le kellett fújni a reformok elindításának harmincadik évfordulójára tervezett nagyszabású kiállítás előkészületeit, mert kiderült, hogy a szervezők saját szakállukra 60-90 ezer jüanos (1,8-2,7 millió forintos) szponzordíjakat kezdtek követelni az ottani főbb vállalatoktól. Reuters, Bloomberg, Xinhua
