A „szultáni ajánlat” tanulságai

2026-ban van az 500 éves emlékéve a hazánk sorsát hosszú évszázadokra meghatározó mohácsi csatának. Ezt az eseményt az elmúlt fél évezred alatt a nemzetközi és hazai, eltérő uralmi, hatalmi és politikai, katonai és társadalmi meghatározottságú magyarázatokban változatos – sok esetben egymásnak ellentmondó – módon értékelték. Magyarázó erővel bíró indoklásként hibás politikai döntéseknek, rossz szövetségeknek, véres és vesztes háborúknak. Egy azonban a közvélekedés részévé vált: „Nékünk Mohács kell!” A csatavesztést követően elindult vádaskodás és az e körül folyamatosan fenntartott (vagy teremtett) viszályok egyértelműen másodlagossá degradálták a tények feltárását. E téren az elmúlt néhány évtized hoz(ott) változást azzal, hogy a téveszmés ideológiáktól mentes fiatal és középkorú történészgeneráció immár „leás az alapokig” a legfejlettebb módszertan és technológia felhasználásával.

Végleg tisztázhatóvá válik így az egykori harctér elhelyezkedése, a halotti sírok (tömegsírok) helye és talán a csata lefolyása is. Már egyértelmű információink vannak arról, hogy az ország vezetői helyesen ismerték fel és értékelték az Oszmán Birodalom veszélyeit, így a saját és a szövetséges erők mozgósításával jelentős haderőt állítottak fel, amely megfelelő vezetéssel a győzelem esélyével is rendelkezett. A fővezér az a Tomori Pál érsek lett, aki jelentős hadi tapasztalatait a Magyar Királyság határvédelmi harcaiban szerezte, és végig vitézül küzdött. II. Lajos király fiatal kora ellenére kiemelkedő felelősségvállalásról tett tanúbizonyságot, tragikus halála egy kockázatos (de nem eleve reménytelen) akció eredménye volt. Napról napra egyre többet tudunk Mohács tényeiről. De miért van – a megemlékezésen túl – örök aktualitása ennek a történelmi eseménynek?

Az „ajánlat” Nándorfehérvár után, Mohács előtt értelmezhető, bár közvetlen bizonyítékok nem támasztják alá. Mindez egy fontos tényt erősített meg: Magyarország, a Balkán és a Nyugat sorsközösségét a keletről illetve délkeletről érkező annexiós törekvésekkel szemben. A következő 150 év története ismert, akárcsak az azt követő további évszázadoké. Az 1870-es évektől az egykor hatalmas Oszmán Birodalom balkáni kiszorulásának lehettünk tanúi. Helyette megjelent Oroszország erős és elszánt helyi szövetségesekkel. Hogy a Balkán sorsa semmilyen módon nem lehet közömbös számunkra, azt a napjainkban zajló bonyolult gazdasági, politikai, társadalmi, kulturális és katonai sakkjátszmák bizonyítják, amelyeknek ma szemlélői, részesei vagyunk (a jelenlegi szerb vezetés támogatása, kőolaj-finomító átvétele, az orosz gázszállítás biztosítása, Adria kőolajvezeték hasznosítása, a boszniai politikai együttműködés stb.).

Talán az sem volt véletlen, hogy a mohácsi csata 400 éves évfordulóján Horthy Miklós kormányzó ezt az alkalmat ragadta meg ahhoz, hogy üzenjen „a vitéz szerb népnek”, megpróbálva egy magyar–jugoszláv politikai közeledéssel enyhíteni a Magyar Királyságot körülvevő fenyegető kisantantgyűrűt. Szükséges és nem kerülhető meg a keleti illetve délkeleti (nagy)hatalmi stratégiák elemzése és a megfelelő (nem elkésett) válaszok megtétele. Ez a tanulság, és nem is kevés.