A 2009-es és 2010-es, de talán a 2011-es év magyar gazdaságpolitikájának 22-es csapdája, hogy gazdasági világválság lévén – ceteris paribus – csökkennek az állami bevételek, a forintválság veszélye miatt viszont nem folytatható a hiány elengedésével az ilyenkor a bocsánatos bűn kategóriájába tartozó keresletélénkítés, miközben aki él és mozog, valamilyen formában ezt teszi - írja Németh György Heim Péter múlt heti cikkére reagálva.
Ennek oka, hogy a piac esetünkben egyrészt nem igazán hajlandó a hiányt finanszírozni, de ha hajlandó is lenne, a gazdaságilag legerősebb államok támasztanak számunkra hitelfelvevőként konkurenciát. A tőke pedig ilyenkor – saját szempontjából érthetően – a „minőségbe” menekül, és a szemében mi nem vagyunk „minőség”. A piaci bizalom helyreállítása végül is azt jelenti, hogy „minőségi” célponttá válunk, így a befektetők ésszerű kamatfelárral hajlandók államkötvényeinket megvásárolni. Erről azzal győzhetők meg, ha pénzügyi sebezhetőségünk csökkentése érdekében erőteljes hiánymérséklésbe kezdünk.
A kör bezárult, csapdában vagyunk. Még jó, hogy van az IMF (és a Világbank meg az EU) kölcsöne. De az sem tart örökké.
Összefoglalva: felejtsük el a válsághelyzetben mindenképpen ésszerű keresletélénkítést, a hiánycsökkentésé az abszolút prioritás. Ez pedig kétféle módon érhető el: 1. az állami kiadás csökkentésével, 2. az állami bevételek növelésével, 3. a kettő együttesével. A 2. biztos nem alkalmazható. Csak a 3. a reális.
A főáramhoz tartozó közgazdászok szerint viszont csak az 1. a járható út, ráadásul ennek örve alatt van mód a „rég halogatott reformoknak” legalább a megkezdésére. Ez elsősorban az adó- és járulékcsökkenés felhasználásával a munka és a tőke közötti jövedelemmegoszlás arányának az utóbbi felé billentése. (Az eddigi kormányok ezt szemérmesen elhallgatták, a jelenlegi viszont nyíltan kimondja.)
Heim Péter ezt „fedezet nélkülinek” nevezi, amivel semmiképp sem a dolgok lényegéről beszél, vagyis nem arról, hogy eszerint a hiánycsökkentés mégsem abszolút gazdaságpolitikai prioritás, de még csak nem is (fogyasztói) keresletélénkítés. Ez a vállalkozások veszteségminimalizálása és/vagy „feltőkésítése”, amely – s ez mély erkölcsi meggyőződésem – nem lehet a gazdaságpolitika feladata: a jövedelemmegoszlás alakulását a piacra kell hagyni. A kormányzat, hogy ténykedése politikailag eladható legyen, a foglalkoztatási szint lehetőség szerinti megőrzéséről, túladóztatásról, a példátlanul magas adóék csökkentéséről beszél – de ez közgazdaságilag hamis.
Az adóék (tax wedge) szerintem egyenesen tudományos használatra alkalmatlan terminus technicus, amelyet az államháztartásról való tudásunk hiányossága hívott életre. Talán vannak még, akik emlékeznek az egy évtizede a közgazdasági divatból kiment fiskális ék fogalmára (fiscal wedge); annak reinkarnációjáról van szó.
Kevés hamisabb közgazdasági diskurzus van annál, miszerint a munkajövedelem helyett a fogyasztást kell terhelni.
A cikk a második oldalon folytatódik! Lapozzon!
Kevés hamisabb közgazdasági diskurzus van annál, miszerint a munkajövedelem helyett a fogyasztást kell terhelni. Mert a forgalmi típusú adók is a munkajövedelmet terhelik, csak éppen azzal a szerény különbséggel, hogy a megtakarításaink után nem fizetjük. Továbbá nem csupán munkajövedelmeinkből, hanem fogyasztásra költött tőke- és vegyes jövedelmeinkből is fizetjük, amelyek rendszerint alacsonyabban adóznak, mint személyi jövedelmeink, és amelyet csak elvétve terhel járulék (személyi jövedelmeink négyötöde munkajövedelem!), vagy a fekete- és szürkegazdaságból, amelyet még annyira sem.
A valódi gazdaságpolitikai alternatíva az lett volna, ha a kormány az adófizető néphez fordul és bejelenti: az ország olyan nagy bajba került, amelyből csak rendkívüli erőfeszítéssel lehet kikászálódni, s ennek költségeit – ki másnak? – az adózóknak kell megfizetniük. Egyrészt kiadáscsökkentés, másrészt – döntően – szja-növelés formájában. Az utóbbi nem örökké tart, csak néhány évig. Az 1997–98-as délkelet-ázsiai pénzügyi válság után Dél-Koreában ezt meg lehetett tenni, nálunk talán meg lehetett volna kísérelni. Bár lehetséges, hogy kormányunk ennél jobban ismeri a magyar néplelket, és nem lát más módot, mint a közgazdasági átverést: „a több marad a zsebedben” óriásplakátokat. Mert a forgalmi adó nem része az adóéknek.
Heim Péterrel ellentétben a szuperbruttósítást – magam közel egy évtizede javaslom ezt – jó ötletnek tartom, leginkább még a járulékcsökkentés előtt. Ezzel a jogi valóság felzárkózna a közgazdasági valósághoz. (Ez egyedül Izraelben van így.)
A nyugdíjrendszer kapcsán pedig két dolog nincs rendben. Az egyik a második pillér 1998. évi létrehozása, amely önmagában jelentős faktora pénzügyi sebezhetőségünknek. A legjobb megoldás a felszámolás, a második legjobb a választhatóvá tétel lenne, de nem a mai, hanem a megreformált első pillér esetén.
Heim Péter azt mondja, hogy a nyugdíjrendszer Bajnai-kormány által végrehajtott „parametrikus változtatása nagyjából rendben van”. Nos, egyáltalán nincs rendben. Erkölcsileg. Egy olyan paradigmatikus nyugdíjreform jelentene végleges nyugvópontot, amely a befizetett járulékok és a cserébe kapott járadékok között tenné szorossá és korrektté a kapcsolatot. És ha az első pillérben az állam saját polgárai felé adósodna el, nem piaci hitelezői felé. Hangsúlyozom, ez erkölcsi kérdés. Mert ha pusztán a gazdaságpolitikai racionalitás a vezérelv, akkor be kell szüntetni a nyugdíjfizetést, akár holnaptól. A jó gazdaságpolitika azonban etikai kérdés. Sem az embertelen racionalitás, sem a legerősebb társadalmi csoportok önös érdekei nem uralhatják.
A szerző szociológus-közgazdász
Eddig megjelent cikkek
Heim Péter, VG, június 5.
