Angliában vegyesek voltak a tapasztalatok az 1989-ben végrehajtott vízközmű-privatizációról. Az ezt követő kilenc évben reálértékben 46 százalékkal emelkedtek a vízdíjak, a szolgáltatók nyeresége 142 százalékkal nőtt. Sok panasz merült fel amiatt is, hogy a nem fizető háztartások kikapcsolási arányának megemelkedése közegészségügyi aggályokat vetett fel.
A Világbank elemzése arra mutatott rá: a privatizáció után a szektorbeli beruházások megugrottak (az invesztíciók összesített értéke a magánosítást megelőző hat évben 9,3 milliárd font volt, a következő hatban 17 milliárd). Javult az ivóvíz minősége, és csökkent a folyók szennyezése is (az angoloknál egy időben magánosították az ivóvíz-szolgáltatást és a szennyvíztisztítókat is).
Ám a magánosítást jellemzően követő magasabb árak miatt az utóbbi években Európában egyre több helyütt veszik vissza köztulajdonba a szolgáltatókat. Franciaországban az elmúlt tíz évben negyven város tett így, például Grenoble. Kudarcot vallott a privatizációval az 1996-os olimpia helyszíneként ismert egyesült államokbeli Atlanta is, alig négy év után felbontotta az eredetileg húsz évre kötött üzemeltetési szerződést a United Water nevű céggel – amely a Suez amerikai leányvállalata.
A visszaállamosítások általában nem mentesek a feszültségektől, esetenként a botrányoktól. A grenoble-i esetben például egy korábbi polgármestert és a Suez két vezető menedzserét pénz- és börtönbüntetésre ítélték.
Iparági becslések szerint mindezek dacára jelenleg is világszerte körülbelül félmilliárd ember (tehát a föld népességének kb. 7,4 százaléka) kapja ivóvizét magáncégtől. UGy