2008-ban az leginkább az energiára és az élelmiszerekre összpontosult. Az olajárak 2007 közepéhez képest megduplázódtak, a kiskereskedelmi benzinárak pedig 37 százalékkal növekedtek az USA-ban. Az élelmiszerárak 44 százalékkal drágultak (az ENSZ Mezőgazdasági és Élelmezési Szervezetének indexe alapján), mely számos fejlődő országban vezetett zavargásokhoz. Jelenleg az élelmiszer- és az olajár növekedésének tempója jóval az akkori mérték alatt van. Az olajár mindössze 20 százalékkal, míg az élelmiszerárak 28 százalékkal nőttek a 12 hónappal ezelőtti szintekhez képest - olvasható az FxPro weboldalán publikált blogban.
Az ipari nyersanyagok inflációja ezzel szemben jelenleg 30 százalékot mutat (forrás: Journal of Commerce – Industrial Commodity Price index), mely a 2008-as ráta kétszerese. Viszont ahogy már említettük, az infláció jóval intenzívebb a fejlődő piacokon, egyrészt mivel az élelmiszereknek nagyobb a súlyozása a fogyasztói árindexben, másrész pedig mivel a feltörekvő piacok energiaigénye is lényegesen magasabb. Az élelmiszerek általában a fogyasztói árindex közel egyharmadát teszik ki (mint pl. Kínában), de kevésbé fejlett országokban ez az arány ennél is nagyobb lehet. Az ENSZ indexe alapján az élelmiszerárak immár túlhaladták a 2008-as csúcsértéket és ennek megint csak a fejlődő világ issza meg a levét, így az emelkedő élelmiszerárak (párosulva a stagnáló életszínvonallal) pl. az egyiptomi tüntetéseket is kellően tüzelték.
Könnyen belátható, hogy jelenleg a feltörekvő piacokat jobban veszélyezteti az inflációs sokk, nemcsak az eltérő fogyasztási szokások, hanem a nagyobb energiaintenzitás és a nyersanyagárak jelenlegi gyorsabb növekedése miatt is. Ettől azonban még nem lesz egyszerűbb a politikai válaszlépés. Igaz, Kína ezen a héten újra kamatot emelt, de a kamatemelés magában még nem jelent megoldást, sem az infláció kordában tartására, sem az amúgy is meghízott eszközpiacokba történő tőkebeáramlás további növelésére.
Ami a fejlett piacokat illeti, a stratégiában rejlő dilemma itt is mutat némi hasonlóságot a 2008-as helyzettel. Akkoriban a ráták (közel) semleges szinteken mozogtak, így a kérdés akkor elsősorban az volt, hogy használjuk-e a fékpedált, míg most első sorban az a kérdés, hogy levegyük-e a lábunkat a gázról. Az EKB akkor 2008 júliusára időzítette a beavatkozást, mely utólag nézve szerencsétlen időpontnak bizonyult, tekintettel az évben később végrehajtott jelentős kamatvágásokra.
A központi bankoknál az a nagy kérdés, hogy ez a folyamat mennyire tud "továbbszivárogni". Magyarul: Képesek a magasabb élelmiszer- és energiaárak a gazdaság más területeire továbbterjedni? Statisztikailag nézve, indokoltnak tűnik az EKB izgatottsága. Az USA-ban két és félszer nagyobb a teljes infláció volatilitása, mint az – élelmiszert és energiát nem tartalmazó – maginfláció kilengése. Nagy-Britanniában ez az arány kétszeres, míg az eurózónában 1,7-szeres. Más szóval: Míg az USA-ban figyelmen kívül hagyhatjuk az élelmiszer- és energiaárak volatitását, addig jobb, ha az eurózónánál erre jobban ügyelünk.
Ez a jelenség a vonatkozó gazdaság és a maginfláció közti viszonyra is igaz. Az USA fogyasztói árindexére (élelmiszer és energia nélkül) jellemző, hogy a lassuló gazdasággal párhuzamosan mozog, ahogy ezt az ún. kibocsátási rés is mutatja. Nagy-Britanniában is megfigyelhető ez a tendencia, igaz az ott meglévő kapcsolat gyengébb volt, sőt az elmúlt évek alatt teljesen meg is szűnt, amint a gazdaság gyengélkedése miatt magasabbra emelkedett a maginfláció (igaz ebben a közvetett adók is szerepet játszottak). Ezen kívül újra azt tapasztalhatjuk, hogy a kibocsátási rés és a maginfláció közötti kapcsolat az eurózónában a leggyengébb.
Összességében elmondható, hogy a piacok jogosan aggódnak a brit és az euróövezeti kamatemelés miatt, mivel történelmileg nézve mindkét térségben érzékenyen reagál a maginfláció a megnövekedett élelmiszer- és energiaárakra. Ez azonban még nem elég ahhoz, hogy bármelyik központi bank eltökélt lépést tegyen, de bizonyára alátámasztja az év eleje óta tapasztalható agresszívabb pénzpolitikát.
