A Magyar Nemzeti Bank elsődleges célja az árstabilitás elérése és fenntartása, melynek megvalósításához 2001 nyara óta az inflációs célkövetés rendszerét használja. Ezt követően azonban egy évtizeden át Magyarország volt az egyetlen ország a régióban, amelynek esélye sem volt huzamosabb ideig elérni a jegybank által meghatározott inflációs célt. A 2000 utáni tartósan 3 százalék feletti áremelkedés javarészt az akkor folytatott fiskális politikához kapcsolódott (beleértve László Csaba pénzügyminiszteri hivatali idejét is).
2002 és 2010 között a magas költségvetési hiányt az akkori kormányok rendre olyan eszközökkel kívánták csökkenteni, amelyek közvetlenül és közvetve is az emelkedését okozták. Közvetlenül emelte az inflációt a szabályozott árak – például a lakossági gázár – emelése, valamint az indirekt adók növelése. A lakossági gázárak 2007-ben átlagosan közel 40 százalékkal, majd 2008-ban közel 25 százalékkal emelkedtek. Rímelve László Csaba interjújának címére, az intézkedések akkoriban valóban éppen az alacsony jövedelműeket sújtották a leginkább, akik jövedelmük nagyobb hányadát fordították az áremelések által érintett kiadásokra, például rezsire. Az intézkedések csak az inflációt növelték, de a költségvetési hiányt nem voltak képesek mérsékelni. Ebből származott a közvetett, a várakozásokon keresztül megvalósuló inflációs hatás. A gazdasági szereplők újabb és újabb kiigazításokra és inflációnövelő intézkedésekre számítottak (amint azok be is következtek 2006-ban és 2009-ben), ami felhajtotta az inflációs várakozásokat.
A költségvetési politika 2001 és 2010 között évente átlagosan 2 százalékponttal növelte az inflációt, amelyhez még hozzáadódott a nehezen számszerűsíthető közvetett hatás a várakozásokon keresztül (1. ábra). Az áremeléseket okozó költségvetési intézkedések következtében a 3 százalékos inflációs célt lehetetlen volt elérni, ami versenyhátrányt okozott, mert közben Csehország és Lengyelország sikeresen a kitűzött célsávban tartották inflációs rátájukat az időszak nagy részében.
1. ábra: A kormányzati intézkedések közvetlen inflációs hatása 2001 és 2020 között
2010-től a költségvetési fordulat megszüntette a visszatérő adó- és áremelések ördögi körét. Az adórendszer súlypontjának áthelyezése a munkát terhelő adókról a fogyasztási adókra 2012-ben még növelte az inflációt, de ezt követően gyakorlatilag 0 volt a fiskális politika hatása az áremelkedésre. A hatósági árak emelkedésének megszüntetése az alacsony jövedelműeket védte. A fiskális politikai fordulat lehetővé tette a monetáris politika számára az alapkamat-csökkentési ciklus megkezdését, mely az adósságleépítési periódusban növelhette a vállalatok mozgásterét, és elhárította egy tartós deflációs periódus kialakulásának veszélyét.
2013 után dezinflációs időszak köszöntött be, majd az alacsony inflációs időszakot követően 2017-től a 3 százalékos jegybanki cél közelében stabilizálódott az árindex. Globális szinten 2013 után a visszafogott mellett a mérséklődő energia- és nyersanyagárak, illetve a megjelenő új technológiai innovációk az inflációs ráták csökkenésének irányába hatottak. A 2013–2014 során lezajlott rezsicsökkentés amellett, hogy érezhető könnyebbséget jelentett az alacsony jövedelműek számára is, hozzájárult az infláció számottevő és tartós mérséklődéséhez. Az alacsony külső inflációs környezet a hazai infláció szempontjából deflációs kockázatot jelentett, melyet azonban megelőzött az MNB kamatcsökkentési ciklusa. A globális inflációs folyamatokban 2016 végétől–2017 elejétől emelkedést figyelhettünk meg, ugyanis a nyersanyagárak lassú emelkedésnek indultak, és a korábbi alacsony olajár-indexek kiestek a bázisból.
Az elmúlt években az MNB európai összevetésben is egyedülállóan sikeres volt inflációs célja teljesítésében. 2017–2020 között 3,0 százalékos átlagos inflációt figyelhettünk meg, azon belül 2017 januárja és 2021 júniusa közötti 54 hónapból 47-szer, azaz az esetek közel 90 százalékában az infláció a jegybank által kijelölt 3% ± 1 százalékpontos toleranciasávon belül alakult. Ehhez hasonló kedvező teljesítményt egyetlen szuverén európai jegybank, és összességében az eurozóna sem tud felmutatni, csak az eurózónához tartozó Ausztria. A régiós országok körében a célelérés megvalósulását hazánkhoz hasonlóan ±1 százalékpontos toleranciasáv is segíti, és bár 2017-től 2020-ig Csehországban a célsávon belül ingadozott az árindex, 2020 során Csehországban és Lengyelországban az éves átlagos infláció meghaladta a toleranciasáv felső szélét. Romániában 2013 után 2020-tól kezdve az árak növekedési üteme ismét az inflációs sávon belül alakult. Mindezt jól mutatja, ha megvizsgáljuk az eurozóna és a régiós országok jegybanki céloktól vett eltérésének alakulását az elmúlt években (2. ábra). Az inflációs folyamatok értékelésénél ugyanis nemcsak a számszerű tényinflációt és a régiós vagy eurozónás országok mutatóit, hanem a kitűzött jegybanki célokat is figyelembe kell venni, mint viszonyítási alapot. Ez mindjárt más megvilágításba helyezi az adatokat, és kiderül, hogy az elmúlt években az eurozóna állt a legtávolabb az inflációs céljának elérésétől, míg hazánk jól teljesített.
2. ábra: Az infláció jegybanki céltól vett eltérésének alakulása az eurozónában, a régióban és hazánkban
A globális koronavírus-járvány rendkívüli kihívások elé állította a világ gazdaságait, és nemcsak az élet, de a gazdaság számos területén, így az árak alakulásában is jelentős változásokat hozott. Az árazási döntéseket a koronavírus-járvány megjelenését követően nagyobb változékonyság és a szokásostól eltérő szezonális mintázat jellemezte, amit a 2020 szeptemberi Inflációs jelentésben a Magyar Nemzeti Bank a régiós jegybankok közül elsőként elemzett és számszerűsített.
A Magyar Nemzeti Bank koordinált és célzott lépések sorozatával megfelelő időben reagált a koronavírus-járvány megjelenésére. A válság akut szakaszában az MNB likviditást bővített és fenntartotta a piaci stabilitást, valamint hozzájárult a gazdaság helyreállításának gyors megindulásához. A jegybank megcáfolta a korábbi vélekedéseket, amelyek szerint nincs elég mozgástér egy gazdasági válsághelyzet megfelelő kezelésére. Az MNB a járvány kezdete óta összesen mintegy 10.000 milliárd forintnyi forrást biztosított a gazdaság szereplőinek (közvetlenül a bankoknak és az államháztartásnak, közvetve a családoknak is), ami a régiós és feltörekvő országok között GDP-arányosan az egyik legmagasabb összeg.
A járvány után azonban erősödtek az inflációs kockázatok. A fogyasztói árak emelkedése júniusban nemcsak Magyarországon, de az Egyesült Államokban is 5 százalék fölé ugrott, és a régiós gazdaságokat is az árak szokatlanul erős növekedése jellemzi. A gyors gazdasági helyreállás mellett a magas államadósság-ráták és a bővülő hitelezés, a deglobalizáció és az értékláncok rövidülése, valamint a nyersanyagárak és a nemzetközi szállítmányozás költségeinek tartós emelkedése magasabb külső inflációs környezet irányába mutat.
Az MNB fellép az inflációs kockázatok ellen, így a Monetáris Tanács proaktív módon adatvezérelt kamatemelési ciklust indított az árstabilitás biztosítása érdekében. Ennek megfelelően a Monetáris Tanács a mértékét 2021. júniusban és júliusban 30-30 bázisponttal növelve 1,2 százalékra emelte. A gazdasági élet helyreállásával párhuzamosan ezzel a monetáris politika is egy új szakaszba lépett. Az MNB egyértelmű feladata a 2013 után elért eredmények, kiemelten a 2017 óta fenntartott árstabilitás megőrzése. A stabil infláció ugyanis a gazdaság fenntartható helyreállásának alapfeltétele. Az árstabilitás fontos továbbá a reáljövedelmek növekedése, a megtakarítások biztosítása és a hosszú távú beruházások megfelelő előállítása szempontjából is. A nominális kamatok és az infláció együttes változása során a gazdasági hatások megítéléséhez természetesen a reálkamatokat is figyelembe kell venni.
Ami az egyes jövedelmi csoportok által érzékelt inflációt illeti, a monetáris politika stabil, alacsony inflációs környezetet teremtett az elmúlt időszakban, aminek következtében a különböző jövedelemsávokban érzékelt infláció alig különbözött. A 2021 júniusi Inflációs jelentés keretes írása részletesebben is foglalkozik ezzel a kérdéssel. Összességében az egyes jövedelmi csoportok más-más összetételű termék- és szolgáltatáskosarat vásárolnak, így az általuk érzékelt inflációs ráta is különbözik a nagyobb arányban fogyasztott termékek árváltozásai szerint. Az utóbbi években jelentős relatív árváltozások főleg az élelmiszerek, az élvezeti termékek, a piaci energia és a járműüzemanyag termékkörök esetében voltak megfigyelhetők, azonban ezen termékek áralakulása leginkább az időjárástól, illetve a globális folyamatoktól függ. A 2000-es években a hatósági árak és az indirekt adók emelése elsősorban a László Csaba által is említett szegényebb társadalmi csoportokat sújtotta, de 2013-tól a fogyasztóiár-index szintjének mérséklődésével párhuzamosan az inflációs adatokat alacsonyabb szóródás is jellemezte. Ez a mérséklődő volatilitás is támogatta azt a folyamatot, amely során a különböző társadalmi csoportok által tapasztalt inflációk eltérése csökkent. Mindezek mellett a jövedelmi folyamatok alakulásáról sem feledkezhetünk meg, ugyanis a koronavírus-járvány megjelenése előtti időszakban – a V4 országok esetében egyedülálló mértékű – 10 százalék feletti bérnövekedésnek lehettünk tanúi. Az inflációt is figyelembe vevő reálbérnövekedések esetében hasonló mintázat rajzolódik ki, közel 9 százalékos átlagos növekedéssel.
A szerző az MNB közgazdasági elemzésekért és versenyképességért felelős ügyvezető igazgatója
