Forgatható jegyeket a téeszkültagoknak

Ez az ötlet a kültagokon kívül az érdeklődők széles körében felhördülést keltett, mielőtt -- akár a javaslat szerzője -- végiggondolták volna, mit is érnek ezek a résztulajdonok. A sajtóban megjelent véleményekben ezért eleinte azon volt a hangsúly, hogy a rosszul menő téeszek azonnal tönkremennének a velük szemben támasztott követelések súlya alatt, s a kültagjai is hoppon maradnának, mert a szövetkezeteknek nem lenne miből kifizetni a külső részjegyek feltételezett értékét, amely alatt első örömében vagy rémületében mindenki a könyv szerinti értékre gondolt.



Ennél a pontnál Magyarországon csaknem mindenkinek az állam jutott az eszébe. Ez történt Torgyán doktor koalíciós társaival is. Ha a szövetkezeteknek nincs pénzük, fizessen a magyar állam, van kincstára. E gondolat további finomítása már úgy szólt, hogy ezt legalábbis részben kötvények formájában tegye.



E történethez mind alkotmányjogi, mind közgazdasági szempontból van hozzáfűznivaló. Ami az elsőt illeti, a tulajdonhoz való jog nem lehet korlátlan. Így gondolták ezt 1990 táján a törvényhozók is, amikor a történelemben páratlan államtalanítási feladathoz fogtak. Például az egyenlő elbánás elve ellenére különböző szabályok voltak érvényesek az ipari, a lakás-, az egyházi tulajdon és a mezőgazdasági földterületek esetében. (Ez utóbbi terén még az egyházi javakkal való bánásmód sem lett egyforma a többi ingatlannal.) Az egyszerű visszaadást a viszonyok fél évszázados változása (zsidótörvények is voltak, nemcsak államosítás) miatt lehetetlennek látták. Ennek analógiájára nem érzem a tulajdon szentségének sérelmét abban, hogy a mezőgazdaságba szorultak vagy ahhoz ragaszkodók érdekében korlátozták a külső résztulajdonosok rendelkezési jogát. De nem érzem magam illetékesnek, hogy ebben a kérdésben mintegy ex cathedra véleményt mondjak.



A közgazdaság -- hál' istennek -- nem ítélkezik, nem rendelkezik, nem szól üdvösségről, törvényeit a józan észre vagy a szakirodalomra hivatkozva bárki kétségbe vonhatja. Ezért a koalíciós alku eredményének sejthető kinyilatkoztatása előtt közbe merem vetni, hogy a külső résztagokat látszólag sújtó méltánytalanság, ha van is, egyrészt úgyszólván önként vállalt, másrészt kétséges mértékű, a javasolt megoldások pedig nagyobb kárt okoznának a mezőgazdasági szövetkezetekben dolgozóknak, sőt az országnak, mint a jogtalanság, amelyet meg akarnak velük szüntetni.



A hivatkozott hátrányos elbánás ugyanis az, hogy nem rendelkezhetnek a belső tagokkal egyenlő mértékben tulajdonukkal. A könyv szerinti érték kifizetése, illetve azzal egyenlő államkötvények átadása a beavatkozási jogon nem változtat. Ezért az így juttatott összeg inkább égből váratlanul -- de a választások előtt -- hulló mannának tekinthető. Ráadásul nincs arányban a közgazdasági szempontból igazolt értékkel, mert az nem a téesz tíz évvel ezelőtti, esetleg kamatos kamattal számított könyv szerinti értéke, hanem a gazdaság jövőben várt hozamainak jelenre diszkontált összege. Ez szubjektív érték, amelyet a piac határoz meg, természetesen az összes aktívával és tartozással, sőt a mezőgazdaság esetében a várható támogatásokkal együtt. A veszteséges téeszek értéke így számolva akár negatív is lehet, ha a piac úgy ítéli meg, hogy a hitelezők türelme elfogy. Külön-külön a vagyontárgyak és a föld értéke csak végelszámolási áron vehető figyelembe. A külföldiek itteni földszerzéséről szóló sirámokra gondolva bárki könnyen elképzelheti, mi lenne a külső tagok által szétszedett téeszek tömeges földkínálata esetén a földterület értéke. (Persze ezzel kapcsolatban felvetheti valaki az adófizetők pénzéből képzett földalap eszméjét.)



A piac azonban nemcsak romboló lehet. Ha a téeszek részjegyei forgathatók lennének, kibocsátóit pedig a részvénytársaságokhoz hasonló nyilvánossági követelmények köteleznék, a külső résztulajdonosok a belsőkkel azonos tulajdonrészhez juthatnának, és maguk dönthetnék el, be akarnak-e avatkozni, vagy eladnák részjegyüket olyanoknak, akik talán tőkével is rendelkeznek, de mindenesetre a piaci áron vett jegyek birtokában lehetőséget látnak a gazdaság jövőjében. Ez esetben a várható általános mezőgazdasági támogatást (EU!) is figyelembe vennék a vevők, mégsem arról volna szó, hogy a városiak többségének adójából ajándékoznak meg más városiakat.



Végül szólni kell arról, miként befolyásolnák az említett megoldások az ország pénzügyeit, feltéve, hogy más hatás nem érvényesül. Valószínű, hogy készpénzkifizetés és könyv szerinti érték esetén a pénzmennyiség nőne, és a kültagok többsége a kapott pénzt fogyasztásra költené. Ez a konjunktúrától függően a gazdaságot ösztönözné, vagy inflációt okozna. Az utóbbi esetben a kormánynak vagy saját, vagy közvetve a lakosság keresletét kellene visszafognia. Az államadósságot növelő kicstári kötvényeknek csak a hozama okozna hasonló, de természetesen gyengébb hatást. A részjegyek forgalma piaci áron a fix kamatozású papírok kínálatát duzzasztaná. Hogy mekkora összeggel, az a mezőgazdaság várható kilátásainak megítélésétől függne. Az így teremtett új kereslet a fogyasztási hajlandóságtól megszabott arányban és a konjunktúrának megfelelően más befektetésektől vonna el pénzt, vagy növelné a beruházásokat, s valamilyen mértékben a személyes felhasználást is. Feltehető, hogy a volt téesztagok többsége nem gazdag, ezért a fogyasztási arány nagyobb volna az átlagosnál.