Milosevics: menni, vagy nem menni

A hétfőre meghirdetett általános sztrájk kapcsán részleges ellenzéki sikerről számolnak be a hírügynökségek Szerbiából. Különösen Belgrádban nehéz a helyzet, vidéken ugyanis teljes a siker -- állítják a szerb ellenzék vezetői. Szerdától azonban valóban általánossá válik a békés tiltakozás -- fogadkoznak, s alig titkolt meglepetéssel számolnak be arról, hogy a rezsim által irányított szerb média a vártnál kevésbé támadja az ellenzék tiltakozó mozgalmát. Hogy ezt hirtelen felébredő lelkiismeretük vagy a jövőjükkel kapcsolatos félelem diktálja-e, az itt és most közömbös -- teszik többen hozzá.

Bevallom, nekem nagyon tetszik ez a pragmatikus hozzáállás, ugyanis olyan magabiztosságot és megfontoltságot sugall, amellyel a szerbiai ellenzékre sohasem volt jellemző az elmúlt több mint egy évtized során. Ez a magabiztosság persze nem alaptalan, mert bármi is történjen az elkövetkező napokban és hetekben, a tény, hogy a szeptember 24-i választás új helyzetet teremtett Jugoszláviában, hogy e politikai referendummal kezdetét vette Szlobodan Milosevics bukása, ettől még tény marad. Márpedig ma ez legfontosabb kérdés Jugoszlávia szempontjából, s ez a legkisebb közös többszöröse a szerb ellenzék jelenlegi összefogásának is.


Ma pedig minden attól függ, hogy az ellenzék képes lesz-e fenntartani egységét, és sikerül-e meggyőznie Milosevics hatalomból való távozásának szükségességéről a rezsim egyes intézményeit és pártjait, vagy akár magát a machiavellista-nacionalista elnököt. Hangsúlyozottan írom le újra: a történet ma Milosevics hatalomból való távozásáról szól és nem másról. Mindenki tehát, aki ma -- akár Szerbiában, akár máshol a világban -- a Milosevics utáni korszak politikai kártyáinak leosztását igyekszik felvillantani, mindenki, aki ma Jugoszlávia megoldatlan kérdéseinek (Koszovó, Montenegró, Vajdaság) gyors megoldását sürgeti, a jelenlegi rezsim továbbélésének esélyeit növeli.

Hogy Milosevics teljes távozását (vagy akár csak a részlegest is, mert ez is egy lehetséges forgatókönyv!) milyen eszközökkel éri el az ellenzék -- tiltakozással, a meghirdetett második fordulón való esetleges részvétellel, a kormányoldal pártjaival vagy akár egy, magával az elnökkel kötött kompromisszummal --, számos szempontból közömbös. A lényeg, hogy a kiválasztott módszer békés legyen, s mellette egységesen és határozottan sorakozzon fel az ellenzék. Ugyanis csupán így lehet mozgósítani a szerb társadalom változás mellett voksoló tömegeit, s csupán így lehet fenntartani egy új politikai folyamat kezdetének alternatíváját. Ez mindenekelőtt annak megértését és belátását követeli meg a Szerb Demokratikus Ellenzékbe (DOS) tömörülő pártok vezetőitől, hogy bár Milosevics távozása -- bármilyen formában kerül is rá sor -- még nem jelent rendszerváltást Jugoszláviában, de elengedhetetlen feltétele a rendszerváltás megkezdésének. Vagy megfordítva: az elnöknek és szűk politikai környezetének kizárólagos hatalma a jugoszláv rendszerváltás kezdetének jelenlegi legfőbb akadálya. És persze annak megértését és belátását is megköveteli, hogy a jelenlegi esély esetleges elszalasztása nem csak a rendszerváltás kezdetét tolhatja ki időben, de mérhetetlen presztízsveszteséget okozhat a politikailag amúgy is ellentmondásos szerbiai ellenzék egész vezetésének.

A hétfőn megkezdett általános sztrájk ellenére -- amelyet a magyar és nemzetközi sajtó oly szívesen jellemez forradalmi helyzetként -- a magam részéről jelenleg is a kompromisszumos forgatókönyveknek adok nagyobb esélyt. Részben, mert az ellenzéket választási győzelme ellenére sem tartom képesnek a teljes hatalomátvételre (bár sztrájk kibontakozása és az október 8-ai bojkott még rácáfolhat erre), részben pedig, mert még nem nagyon hallani az államgépezet, különösen pedig a rendőri és karhatalmi erők megingásáról. Ez pedig azt jelenti, hogy Milosevicsnek még megvan a szükséges erője az ellenzék kifárasztásához, esetleg letöréséhez (a Reuters tegnap délutáni híre szerint a szerb kormány kísérletet is kíván tenni erre), vagy legvégső esetben akár polgárháborúba is taszíthatja az országot. Természetesen kérdés, hogy mit szól ehhez a hadsereg, amely, mint ismeretes, egyelőre elutasította az ellenzéki vezetőkkel való találkozót. Ez azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy a jövőben egy kiélezett helyzetben erre ne kerülhetne sor. Mindez azonban egyelőre nincs napirenden.

Az általános sztrájk mellett tehát az ellenzék a jelenlegi patthelyzet feloldását a kormányoldal egyes intézményeivel, illetve pártjaival kötött taktikai szövetséggel siettetheti leginkább. Ehhez viszonylagos politikai talaj biztosíthat az, hogy a szeptember 24-ei választásokon csúfos kudarcot szenvedett Seselj Szerb Radikális Pártja, Bulatovics montenegrói néppártja és Draskovics Szerb Megújhodási Mozgalma is. Nem elképzelhetetlen tehát, hogy politikai túlélésük érdekében hajlandóak lennének a Szerb Demokratikus Ellenzékkel való összefogásra. Különösen, ha sikeresnek látják a DOS által meghirdetett tiltakozó mozgalmat. Ha ez bekövetkezik, ennek az új ellenzéknek lehetősége nyílna visszaszorítani Milosevics befolyását a szövetségi és szerb tagköztársasági parlamentben, ami nem csak komoly politikai térnyeréshez vezethetne, de rákényszeríthetné Szlobodan Milosevicset is a részleges vagy teljes távozáshoz vezető kompromisszumra.

Persze egy ilyen megoldás számos visszásságot eredményezne, arról nem is beszélve, hogy a későbbiekben több váratlan meglepetést is okozhat. De mint korábban jeleztem, itt és most nem ezek a távolabbi problémák a jugoszláv politikai események legfontosabb kérdései. Vagyis itt és most nem érdemes foglalkozni velük, miként nem szerencsés dolog felemlegetni a tizennyolc pártból álló Szerb Demokratikus Ellenzék, vagy Kostunica, Djindjics és mások politikai ellentmondásosságát sem. Nem kell feltétlenül egyetérteni velük, de mivel nekik kell távozásra bírniuk Milosevicset, e céljukat -- mint legkisebb politikai többszöröst -- támogatnunk kell. Fenntartások nélkül.

A szerző politológus