Bizonyára sok nép szólásai között megtalálható az, melyet magyarra úgy lehetne átültetni, hogy "törököt fogtam, nem ereszt". A kormány törököt fogott a lakás-takarékpénztárakkal: az utóbbiak rátukmálták magukat az előbbire, mely ekkor még talán maga is hitte, hogy ez előnyös számára, de amikor rájött, hogy terhes és szabadulna, egyre kevésbé van abban a helyzetben, hogy ezt megtegye. Ha a kormány jelentősen csökkenti az állami támogatást, bizonyosan csökken az új szerződések száma, ami akár ellehetetlenítheti, de jobb esetben is csak hosszabb sorban állás után teszi lehetővé a szerződéses összegek kifizetését. Rövidre fogva: bedőlhetnek a lakástakarékok, de magukkal ránthatják a kormányt. A problémák éppen 2001--2002 fordulója körüli hónapokban tetőznek, s az ügyintézők kénytelenek lesznek elmagyarázni az egyre idegesebb ügyfelek százezreinek, hogy a kifizetési nehézségek oka a kormányban keresendő, mely nem átallotta leszállítani a támogatás mértékét.
Menjünk vissza a történet elejére. Alapjában egyetértek a szakírónak is jeles Jaksity György kifakadásával, mely szerint: "A kilencvenes évek folyamán olyan pénzügyi közvetítő modell mellett tettük le a voksot, amelyet az éhínséggel és polgárháborúkkal sújtott Fekete-Afrika népei ''nekünk is van önbecsülésünk'' felkiáltással utasítottak vissza, amikor a multilaterális intézmények képviselői vagy nyugdíjazott, nagynevű tanácsadók a bevezetésével próbálkoztak" (Népszabadság, 2000. december 2.). A lakástakarékok esetén azonban némileg más a helyzet: a multilaterális intézmények képviselői nem mutattak túlzott érdeklődést, annyit mondtak (ha egyáltalán mondtak), hogy a lakáscélú hitelezés speciális intézménye lehet zárt vagy nyílt, s ha adott ország hitelintézeti szektora nem egészséges (1995--1996-ban még vitathatatlanul ez volt a helyzet Magyarországon), akkor jobb óvatosságból a zárt modellt választani, nehogy a hitelintézeti szektor megroppanása mélybe rántsa a lakáshitelezést. Nyugdíjazott nagynevű tanácsadók helyett viszont nagyon is aktív osztrák--német Bauspar-lobbisták házaltak portékájukkal a pénzügyi kormányzat és a politika döntéshozóinál, nem csupán elvi megfontolásból ajánlva saját zárt modelljüket, hanem befektetőként való piacra lépést is ígérve. A kormányzat pedig a Bokros-csomag kábulatából tápászkodva a lakáshitelezés terén lépéskényszerben érezte magát. 1996 végén megszületett hát a törvény, de a pénztárak az egyik végrehajtási kormányrendelet kibocsátásának elhúzódása miatt csak a következő év derekán indulhattak.
A lakásszférával foglalkozó elméleti szakemberek (például a neves városkutató Hegedüs József) már akkor rossz ötletnek tartották a mindig is szűkösen rendelkezésre álló költségvetési források ilyetén felhasználását, de ez vajmi keveset számított a pénzügyi és népjóléti kormányzat azon köztisztviselőivel szemben, akik néhány hónap múlva a lakástakarékok vezető posztjain tűntek fel -- a köztisztviselői összeférhetetlenséggel kapcsolatos gondolatkísérletekre ösztönözve a kívülállókat.
Mások, mint jelen sorok írója is, az intézmény ósdi, korszerűtlen, semmit meg nem oldó mivoltát kifogásolták (Magyar Hírlap, 1996. szeptember 27., november 1., 1997. május 6.). Magam azt találtam leírni, hogy a félperiféria országainak van egy előnyük a centrumországokhoz képest: "Tanulhatnak az előttük járók, a náluk fejlettebb országok tapasztalataiból, elkerülhetik tévedéseiket, tévútjaikat, s átugorva néhány lépcsőfokot, a legkorszerűbb megoldásokat adaptálhatják, vagy a létező megoldások legjobb elemeiből gyúrhatják össze a sajátjukat."
De miért ósdi a lakástakarék? A gyökerek a 18. század végére nyúlnak vissza, s alapjában egyesületi formában működő vásárlói klubról van szó. A pénzügyi szféra fejlődése túlhaladottá tette e konstrukciót, de történelmi konstellációk miatt német nyelvterületen megmarad (Bausparkasse), immár profitorientált üzleti formában. A hasonló gyökerű angol(szász) modell (building society) azonban más irányba fejlődött, a Bausparnál jóval rugalmasabb lett. Ha nagyon élére akarjuk állítani a kérdést, azt is mondhatjuk, hogy a pénzügyi intézményrendszer német modelljének korszerűtlenné válása az angolszászéval szemben többek között abban is megnyilvánul, hogy nem tudta korszerűsíteni, megújítani a Bausparkassékat. De ez nem is sürgető szükség, ha van állami támogatás. Ott is megfogták a maguk törökjét.
A lakástakarék-konstrukció maga a megtestesült intranszparencia, köszönhetően a művi pénzügyi világnak: a kontraktust meghatározott szerződéses összegre kötik, a betéti és hitelkamat mesterségesen alacsony, a kölcsön a szerződéses összegnek legfeljebb a fele, ami meglehetősen jelentéktelen összeg, ha a piaci kamatokat vesszük alapul, még annál is kevesebb. Az általában 6 százalékos hitelkamattal szemben általában 3 százalékos áll, függetlenül a piac elszomorító valóságától. De hogy az ügyfeleknek alacsony hitelkamat felett érzett örömét el ne rontsa az alacsony betétei kamatok iránt érzett szomorúság, a pénztárak az állami támogatást mint a magas betéti kamatozás forrását mutatják be marketingtevékenységük során. Teszik ezt olyannyira hatékonyan, hogy még a kormány is hitelt ad nekik, s az állami támogatás jelenlegi 30 százalékos, legfeljebb 36 ezer forintos szintjének tervezett 15 és legfeljebb 18 százalékosra csökkentését az 1996 óta bekövetkezett jelentős mérséklődésével indokolja. (Ez az érv konzisztens ugyan a PM első számú szakértőjének a Bankszemlében még 1996-ban megjelentetett tanulmánya gondolatmenetével, de inkonzisztens a valósággal: a kamatmarzs szűkítésének nem igazán szerencsés eszköze mérésének meghiúsítása.) Az, hogy egy ügyfél a lakás-takarékpénztárral jó vagy rossz üzletet csinált, csak akkor tudhatja meg, ha a felvett utolsó részének visszafizetésekor papírt és ceruzát fog, s a tényleges piaci kamatok ismeretében értelmezi a cash-flow-t. Már ha kedve van mindezt utólag kiszámolni: mekkora volt a tényleges betéti és hitelkamat. Ráadásul ily csekély hitel nyújtása nem kíván banki szakértelmet, mivel a vissza nem fizetésnek nincs igazi kockázata.
Állapítsuk meg azt, hogy ha egy intézmény tényleges szükségletet elégít ki, az akkor is létrejön és megáll a saját lábán, ha kormányzati elbírálása megegyezik minden más gazdasági szervezetével. Az állami támogatás hab lehet a tortán, a különös társadalmi fontosság elismerése, mely ha van, örülhetünk, ha nincs, nem szomorkodhatunk. Aki azt mondja, hogy e pénztárak állami támogatás nélkül elvesztenék létjogosultságukat, annak valószínűleg igaza van: állami támogatás nélkül nehezen hihető, hogy tömeges lenne az érdeklődés. De ez egyúttal e konstrukció lelepleződése is: a Bauspar-modell alapján lakás-takarékpénztárakat létrehozni hiba volt, nem erre lett volna szükségünk, várni kellett volna még egy-két évet, míg kereskedelmi bankjaink rendbe nem jönnek, s addig az adekvát nyílt modellt keresgélni.
Most már késő bánat. Van négy lakástakarékunk több mint félmillió élő szerződéssel, néhány száz alkalmazottal, akik ezen intézményeknek köszönhetik egzisztenciájukat, s olyan (külföldi) tulajdonosokkal, akik őszinte és nyílt tekintettel kérdezhetik a kormánytól, hogy miért hozta létre ezt az intézményt, ha most padlóra küldi? Nincs jelentősége, hogy az egy másik volt. A kormány nincs könnyű helyzetben: ha visszakozik, presztízsveszteség éri, ha nem, ez is elég lehet választási vereségéhez. A törökök sem engedtek el minket másfél évszázadig, s a magyar történelem alaposabb ismerői tudják, hogy néha mi sem akartuk elereszteni őket. Nekünk azonban több esélyünk lett volna nem törököt fogni, mint II. Lajos királyunknak győzni Mohácsnál.
A szerző a BKÁE egyetemi oktatója-->
