Dinamikus egyensúlytalanság

Lassan minden statisztikai adat megjelenik ahhoz, hogy a magyar gazdaság tavalyi teljesítményét értékelni tudjuk. Első nekifutásra azt a közhelyszerű megállapítást bizonyosan megtehetjük, hogy a 2000. év felemásan alakult. Úgy is mondhatjuk, ellentmondásosan. Egy mondatban összefoglalva: a dinamikusan növekvő gazdaság magas, alig csökkenő inflációval és lassan romló egyensúlyi viszonyokkal jellemezhető.
Nyitott gazdaságunk három meghatározó jelentőségű külső tényező hatásának volt kitéve 2000-ben. Különösen az év első felének nyugati konjunktúrája volt jótékony hatással a javuló külső egyensúly mellett megvalósuló gyors növekedésre. Kedvezőtlenül befolyásolta azonban a makrogazdasági folyamatokat a dollár erősödése és az olajárak emelkedése. Ez utóbbi két faktor a külkereskedelem ugyanazon relációjában fejtette ki erőteljesen a hatását, mivel a dollárelszámolású forgalom elsősorban az energiaimportban jellemző.
A gazdaságot érő sokkok az év második felében több makrogazdasági mutatót is rosszul érintettek. A külkereskedelmi mérleg elsősorban az energiaszámla növekedése miatt romlott, az energiaérzékeny termékek drágulása pedig az importált infláció számlájára írható. A harmadik fontos hatás a cserearányromlás. Az import- és exportárindexek között keletkezett különbség oda vezetett, hogy az 5 százalék feletti GDP-növekedést jóval alulmúlta az a jövedelemtöbblet, amely a gazdaság szereplői számára ténylegesen elkölthető. Az előzetes becslések szerint a bruttó nemzeti jövedelem (GNI) 2000-ben mindössze 1,8-2,3 százalékkal bővülhetett (2000 első három negyedévében 1,9 százalékos volt a GNI növekedése).
A GNI- és GDP-mutató értéke között keletkező nagy különbség arra kényszerít minket, hogy újraértékeljük a 2000. évi túlzott megszorításról kialakult véleményeket. Ugyanis ha figyelembe vesszük a makrogazdasági szinten a rendelkezésre álló jövedelem 2 százalék körüli bővülését, a lakossági fogyasztás 3,3 százalékos növekedése nem is nevezhető kevésnek. Mindez a reálbérek mérsékelt, 1,2 százalékos növekedése mellett ment végbe.
A fentiek alapján megállapíthatjuk, hogy a fogyasztás nem különösebben dinamikus bővülése hozzájárulhatott a külső egyensúly romlásához, illetve a megtakarítási hajlandóság csökkenéséhez. Előbbire főleg azért gyanakodhatunk, mert a számok azt mutatják, tavaly nem a beruházási célú importkereslet miatt növekedett gyorsan -- euróban számolva több mint 30 százalékkal -- a behozatal.
A fogyasztás relatíve alacsony bővülésére tehát -- figyelembe véve az elkölthető jövedelem alakulását -- szükség volt. Természetesen a két makromutató alakulása szorosan összefügg. Hiszen ezen tényezőknek nagyrészt ugyanazon események voltak a kiváltói, nevezetesen a már említett olajár-emelkedés és a dollár erősödése. Bár a cserearányromlás és az infláció "egy tőről fakadnak", mégsem nyugodhatunk meg azt állítva, hogy a gazdaság automatizmusai maguktól elvégezték a szükséges kiigazítást.
Az ezzel kapcsolatos pesszimizmusnak két oka is van. Az egyik, hogy az infláció tavaly nem csupán a magas energiaárak függvényeként alakult. Az élelmiszer drágulása igen erőteljesen hozzájárult ahhoz, hogy decemberben a vártnál jóval magasabb tizenkét havi fogyasztói árindexet mért a statisztika. Márpedig az élelmiszerárak emelkedését nehéz lenne külső sokkal magyarázni, bár való igaz, a kedvező világpiaci árak nagyban hozzájárultak a belső élelmiszerár-színvonal alakulásához. Ezen termékcsoport esetében a drágulást gazdasági csoportok jövedelem-újraelosztási harcaként foghatjuk fel. Amennyiben valamely ágazat szereplői lehetőséget látnak arra, hogy jövedelmüket áremeléssel növeljék, nem fognak habozni. Más kérdés, hogy fejlettebb gazdaságokban a jövedelemarányok sokkal stabilabbak. Ez egyben figyelmeztetés is lehet, hogy azon gazdasági területeken, ahol a verseny nem akadályozza, még komoly árarányváltozásokra lehet felkészülni. Az idén például az élelmiszereken kívül a keresletérzékeny szolgáltatások áremelkedése lehet átlag feletti.
Visszatérve a fogyasztás alakulásához megállapítható tehát, hogy az infláció mértéke nem csupán a külső sokkhatásoknak köszönhető. Ez pedig azt jelentheti, hogy a fogyasztás kordában tartását az importált infláció nem egyedül oldotta meg. A másik ok, ami miatt pesszimisták lehetünk az ilyen automatikus kiegyenlítődéssel kapcsolatban, a fogyasztási motivációban található számos szubjektív elem. A lakosság elsősorban a jövőbe vetett bizalma alapján takarékoskodik vagy fogyaszt. Ha úgy véli, a következő időszakban jövedelme kedvezően alakul, kevesebbet takarít meg. Vagyis a fogyasztás egy hosszabb távra várt jövedelem függvényében alakul. (Milton Friedman és vele a monetarista közgazdaságtan ezt hívja permanens jövedelemhipotézisnek.) Amennyiben ezt elfogadjuk, megállapítható, hogy a lakosság egyáltalán nem pesszimista a jövővel kapcsolatban.
Úgy vélem, a fentiek alapján elmondható, a gazdaságban nem feltétlenül léteznek azok a mechanizmusok, amelyek rövid távon a fogyasztást a rendelkezésre álló jövedelemhez igazítják. Éppen ezért hasznos volt, hogy 2000-ben a kormány igen szigorú fiskális politikát folytatott. Persze amennyiben elfogadjuk, hogy nem történt szándékos alultervezés az inflációban, ez nem a gazdaságpolitika érdeme, hanem gazdasági törvényszerűség. A költségvetés bevételi oldalának túlteljesülése ugyanis egyértelműen a magasabb infláció következménye. A kiadási oldalon megmutatkozó önmérséklet pedig feltehetően inkább politikai, mintsem szakmai célokat szolgált. A tavaly el nem költött pénzt a kormány az idén szeretné felhasználni.
Ezzel kapcsolatban azonban komoly aggodalmak merülhetnek fel. A 2000. év bebizonyította, hogy a külső egyensúlyi pozíció akár három-négy hónap alatt is képes jelentősen romlani, még akkor is, ha a gazdaságban nincs jelentős túlkereslet. Az idén viszont a kormányzat részéről erőteljes növekedésorientált poltikát várhatunk. Úgy tűnik tehát, hogy a szakértők által várt cserearány-javulásra nagy szükség lesz. Ez ugyanis növelné az elkölthető jövedelmet, ami ilyen környezetben jótékonyan hatna a külső egyensúlyra. Kérdés, ha ez nem következik be, lesz-e elég önuralma a gazdaságpolitikai vezetésnek, hogy a költségvetési expanziót leállítsa.
Az utóbbi évtized ezzel kapcsolatban két fontos tapasztalatot már eredményezett. A gazdaság különös módon éppen akkor növekedett dinamikusan, amikor szigorú költségvetési politikát folytatott a kormányzat. Ráadásul a választások előtti meggondolatlan túlköltekezés híre 1993-94 óta mindig gyomorgörcsöt okoz a gazdasági szakembereknek.
A mostani élénkítés talán abból a szempontból megfontoltabb, hogy abban több kínálatélénkítő elem is található. Ugyanakkor a nagy infrastrukturális beruházásokat leszámítva nem látom értelmét ennek a politikának sem. Az állami pénzek multiplikatív, gazdaságélénkítő hatásával kapcsolatban sokkal több az illúzió, mint a valóság. Amennyiben a kormányzat mindenáran élénkíteni szeretne, hatékonyabb megoldás lenne azt adópolitikával megoldani, nem pedig állami beruházásokkal, illetve támogatásokkal. Ebből a szempontból a Széchenyi-terv sem más, mint egy "ráutaló magatartás", amely közli a társadalom minden szereplőjével, hogy a kormányzat első számú prioritása az elkövetkező két évben a növekedés.
A szerző a Világgazdaság munkatársa

Madár István-->